Az olasz Pino mérnök tervezett egy nyitó-ejtőernyőt, amelyet a pilóta fülkéjében helyeztek el. Az volt a célja, hogy ezzel az ernyővel segítse a pilótát a gépelhagyásban. Eközben a kabinban lévő kisernyő nyílt ki (a nyitóernyő, vagy ahogy ők nevezték, a "gyermekernyő"), ez segítette a pilótát abban, hogy a repülőgépből kijusson a levegőbe és csak ezután nyílt ki a tulajdonképpeni ejtőernyő, amit a repülőgép alatt helyeztek el.

1921-ben két olasz katona - Frei főhadnagy és a lengyel származású Furmanik szerkesztette meg a "SALVATOR" típusjelű ejtőernyőt. A "Salvator" továbbfejlesztését azonban már csak Frei, aki a 30-as években az olasz légideszant egységek egyik törzstisztje és egyebek mellett a Vitebrói Olasz Katonai Ejtőernyős Iskola vezető kiképzője is volt. A "Salvator" ejtőernyő az "Irvin" ejtőernyő mellett ahhoz a kevés ejtőernyő típushoz tartozott, amelyet a világ jó néhány országában egészen a 60-as évekig, tehát közel fél századon át széles körben alkalmaztak. Természetesen időközben a szükséges műszaki módosításokat elvégezték rajta. A "Salvator" külseje, valamint az öv, amely a hevederzetet helyettesítette, időközben kisebb változtatásokon ment át.

A "Salvator" ejtőernyőben megtalálhatjuk az 1920-as évekből származó francia ejtőernyők néhány jellemző ismérvét is. A háternyő kupolája 48 m2 felületű volt, amelyet jelentős szakítószilárdságú selyemszövetből készítettek. Az ötletes póluslyukat (azaz a nálunk ismert szélkéményt) 18 cm átmérőjű, kettős gumigyűrűkből készítették. A kézikioldó meghúzásának pillanatában ez a gyűrű 95 cm átmérőre növekedett meg. A "Salvator" ejtőernyőt hevederzet helyett övvel látták el és ehhez erősítették az egypontos fix felfüggesztést. Az övbe beépített különleges szerkezet lehetővé tette, hogy az ejtőernyős a földet érés után gyorsan megszabadítsa magát az ejtőernyőtől. Ezzel megakadályozhatta, hogy a szél esetleg vonszolja a gyakran veszélyes terepen
Az ejtőernyő 24 tartózsinórját selyemfonalból, a tokot vászonból készítették. Az öv fém, bőr és durva vászon egyesítéséből állt.

A kupola elhelyezését követően a tok fedelét csavarszerű mozdulattal húzták meg egy kulcs segítségével. Ez az elhelyezési mód - jóllehet - gyorsabb és pontosabb volt a kézinél, veszélyes is lehetett, mert a tok fedelének meghúzásakor megnyilvánuló legkisebb figyelmetlenség is a kupola anyagának a sérülését okozhatta.
A kupola nyílási sebessége 2,5 - 4,1 másodperc körül volt. A süllyedési sebesség 80 kg terhelés esetén 5,5 m/s, az ejtőernyő súlya, pedig 7 kg volt.
Eredeti elgondolás volt az ejtőernyő nyitásának módja. A tok négy fedelét lezáró zsinór egy vágó élen nyugodott, amely a kézikioldó kirántása pillanatában elvágta azt. A következő pillanatban a lerántógumik nyitották a szabaddá vált tokfedeleket.  Ekkor kipattant a rugós nyitóernyő, amely kihúzta a kupolát. A nyíló kupola teljes dinamikus rántását az öv fogta fel. A zuhanásban lévő ejtőernyős ilyen övvel fejjel erősen előrehajló testhelyzetet vett fel, nem pedig ülő testhelyzetet, mint ahogy a más típusú ejtőernyőkkel végrehajtott ugrások esetén tették.
A "Salvator B" E. 45 m2-es felületű kupoláját a legjobb minőségű selyemszövetből varrták. Az ejtőernyő súlya az övvel együtt is mindössze 6,6 kg volt. A második világháborúig túlzás nélkül ez volt a legkönnyebb és legkevesebb sorozatszámban legyártott ejtőernyő az egész világon.

A "Salavator" ejtőernyő 1928-ra továbbfejlesztett változatát a 30-as években kezdték el gyártani. Ezt az ejtőernyőt rendszeresítették Argentínában, Ausztriában, Belgiumban, Brazíliában, Chilében, Észtországban, Finnországban, Iránban, Japánban, Mexikóban, Romániában, Svájcban, Uruguajban és nálunk Magyarországon is.. Svájcban ezt az ejtőernyőt a megvásárolt licenc alapján az "Aerostatica Avorió" gyár állította elő.
A második világháború idején a "Salavator" típusú háternyő korszerűsített változatát gyártották. A kupola felülete 37,7 m2 a súlya mindössze 5,5 kg volt.
Az ejtőernyőnek 20 tartózsinórja volt, süllyedési sebessége pedig 7 m/s volt.

A második világháború kitöréséig csupán Olaszországban kb 500 ember életét mentették meg a "Salavator" ejtőernyők, nem kevés esetben fölöttébb nehéz körülmények között. Érdekes az egyik pilóta esete, aki úgy menekült meg, hogy repülőgépével nekicsapódott a hangár tetőzetének és kivágódott a repülőgépből kb. 35 méter magasra, ahonnan az ejtőernyő épségben tette le a földre.
A második világháború idején az olasz légideszant alakulatok részére a "Salavator D-39", valamint a "Salavator IF-41" típusjelű ejtőernyőket dolgozták ki.
A továbbiakban a "Salavator" típusú ejtőernyők továbbfejlesztett változatai a "CMP" és az "I" típusjelet kapták.

A "CMP-53" típusjelű háternyő körkupolás volt, 20 szelettel és 20 tartózsinórral. A kupola nylonból készült, felülete 73 m2, átmérője 6,64 m volt. Süllyedési sebessége 5 m/s, a súlya pedig 14 kg volt.
A "CMP-53" továbbfejlesztett változata a "CMP-55" típusjelű háternyő volt. A kupolája szintén körkupola, nylonból készült 24 szelettel és 24 tartózsinórral. Felülete 92 m2, átmérője 7,75 m volt. Süllyedési sebessége 4,5 - 5 m/s, súlya pedig 15,2 kg volt.
Az "I-35" típusjelű hasernyő (mentőernyő) szintén körkupolás volt. A kupola nylonból készült, 24 szelettel és 24 tartózsinórral. A kupola felülete 40 m2 volt, süllyedési sebessége 6,5 m/s, súlya 7 kg. Továbbfejlesztett változata az "I-56" típusjelű ejtőernyő volt.

Pasquale Nasca 1936-ban készített egy ejtőernyőt, amelynek a kupolája közepén egy szabályozó zsinór volt elhelyezve. A zsinór segítségével csökkenteni lehetett a kupola felületét. A tartózsinórokkal összekapcsolt egy könyökös sokszöget, amely egy rugó feszültségétől függően szabályozta helyzetüket. A tartózsinórok feszességének csökkentésével, vagy növelésével változott a könyökös sokszög helyzete. A tartózsinórok feszességének csökkentésével a könyökös sokszög előre mozgott, ha viszont a feszességét növelték, akkor a sokszög visszahúzódott, így a központi zsinór és a kupola feszessége ettől függően változott.
Nasca dolgozott egy másik ejtőernyő konstrukcióján is. A második világháború után az olasz légideszant egységek részére amerikai "Pioneer" típusú ejtőernyőket gyártottak Olaszországban.

1982-ben az egykori Csehszlovákiában a XVI. Ejtőernyős Világbajnokságon vált ismertté a "Cobrayer" típusjellegű légcellás siklóejtőernyő. Cellaszáma a fejlesztés révén az addigi 7-ről 9-re emelkedett, így a két borda közti távolság 830-850 mm-ről 700 mm-re csökkent. A kupola felülete 24 m2 lett.. A kupola kilépő élénél oldalt a repülőgép szárnyakhoz hasonló ívelőlapok vannak. A fesztávolság megnövelése növelte a siklószámot, ezáltal csökkent a merülő sebessége is. A fordulóban az ejtőernyő tehetetlensége viszont e miatt nagyobb lett. Az ilyen konstrukció előnye viszont az erős szélben való stabil ereszkedés, különösen földközelben. Elsősorban nagy súlyú ejtőernyősöknek ajánlották.
Ilyen figyelemre méltó konstrukció volt az "Argus" típusjelű ejtőernyő is. Egy középen lelógó zsinórral könnyen lehetett változtatni a kupola felületét és ezzel a süllyedési sebesség is egyik pillanatról a másikra széles határok között változott.