Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

Tartalomjegyzék

A pilótamentő katapult

A repülőgépek fokozatos korszerűsödése — elsősorban a repülési sebesség növekedése — a kutatókat új helyzet elé állította. A repülési sebesség növekedésével ugyanis a repülőgépek elhagyása mind nehezebb lett. Gyakorlati adatok bizonyítják, hogy az a határsebesség, amelynél a pilóta fizikai erejével képes a repülőgépet elhagyni, kb. a 400 km/h érték körül van. Nagyobb sebességnél a légáramlat ellenállása annyira megnő, hogy fennáll annak a veszélye, hogy a pilóta a vezérsíkba ütközik, vagy pedig ki sem tud mászni a vezetőfülkéből. A repülési tulajdonságok rohamos javulásával párhuzamosan tehát létre kellett hozni olyan berendezéseket, amelyek a nagy sebességű légáramlás erejét legyőzve, biztonságosan eltávolítják a pilótát a repülőgéptől. Ennek érdekében egy kitűnő ötlet alapján hozták létre az üléskivető berendezést, az ún. katapultüléseket.
A katapultülések mai, valóban korszerűnek, biztonságosnak nevezhető típusai viszonylag nem hosszú, mégis áldozatokat követelő fejlődés után alakultak ki.
Elsőként a németek 1938-ban látták el katapultüléssel a J U—88 típusú zuhanóbombázóikat. Az ülések kezdetlegessége azonban igen sok katasztrófa okozója lett. Angliában és az Egyesült Államokban 1944-ben, illetve 1946-ban oldották meg a katapultálás problémáját. A Szovjetunióban 1947-ben fejeződött be az a kísérletsorozat, amelynek eredménye a biztonságos katapultálás lett (23. sz. kép).
A katapultülések kialakítása és a korszerű ejtőernyő megléte fordulatot jelentett a pilóták életének megmentésében. A két alapvető szerkezeti elem — a katapultülés és az ejtőernyő
— kombinált alkalmazása megteremtette a nagy sebességű repülőgépek elhagyásának lehetőségét. A katapultülés működése végzi a pilóta mentésének első ütemét — a légellenállás legyőzését, a géptől történő sérülésmentes eltávolodását — az ejtőernyő pedig a mentés második ütemében sérülésmentesen földre juttatja a pilótát.

eg-es-fold-kozott-vagott_0036