Attól kezdve, hogy a kosarat már hevederzettel helyettesítették, szükségtelenné vált az ejtőernyőnek a léggömb oldalához való felfüggesztése. Az ugrás ezáltal a léggömbből könnyebbé és praktikusabbá vált. Ez a szerkezet már lehetővé tette, hogy az égő léggömbből kiugró aeronauta, miután eltávolodott tőle kellő távolságra, csak azután nyissa ki ejtőernyőjét már saját maga.
Az ejtőernyő akkori használatának azonban volt két hátránya is. Az első, hogy szabadon kellett kiugrani a kosárból, ami igen nagy lelkierőt követelt akkoriban az aeronautáktól. E miatt abban az időben még ritkaság számba mentek az ilyen ugrások. Másik hiányossága volt, hogy a lassúbb ereszkedési és földet érési sebesség érdekében megnövelt kupolafelület kevésbé megterhelt ejtőernyő esetén hajlamos volt a lengésre, a szél könnyebben belekapaszkodhatott és magával vonszolta a földön az ugrót. Ez okozta Charles Lerux halálos kimenetelű balesetét is.

 

 

 

Az egyik legismertebb ejtőernyős ugró akrobata Charles Lerux volt, aki igen nagy népszerűségnek örvendett mind Európában, mind Amerikában a zuhanás közben bemutatott akrobata mutatványai miatt.
Leroux ejtőernyőjét úgy szerkesztette meg, hogy a kupola alsó nyílását /a belépő élét/ zsinórral befűzte és azt teljesen összehúzta. Kiugráskor a zsinór végét a kezében tartotta, és csak akkor engedte el, amikor kellő zuhanás után szükség volt az ejtőernyő kinyílására.
Ugrásait óriási tömeg nézte végig mindenütt. A léggömböt 1000 méteres magasságban szokta elhagyni és hátborzongató attrakcióival borzolta fel a nézők ezreinek idegeit. Mikor már a zuhanást látva mindenki azt hitte, hogy iszonyú sebességgel fog a földbe becsapódni. 150-200 méteres magasságban elengedte a zsinór végét és kinyílt az ejtőernyője. A kupolája 12 szeletből és vezérsíkból állt, anyaga pedig könnyű selyemből készült.
1899-ig közel 500 bemutató ugrást hajtott végre, amelyekkel világszerte szenzációt keltett. 1000 méterről kiugrani és a földfelszinttől csak 150-200 méterre nyitni ki az ejtőernyőt, még ma sem tartozna a könnyű feladatok közé.

 

 

A "légi bohóc" egyik ugrását igen erős szélben is végrehajtotta /üzleti szempontból nem lett volna célszerű elhalasztani/ . A szél belekapott a kinyílt kupolába és nagy sebességgel sodorta a tenger felé. A szerencsétlen ember egy tengerparti sziklának csapódott és szörnyethalt.
A német Carl Christoph Hermann Lattemann léghajós és ejtőernyős 1886. július 18-án hajtott végre sikeres ugrást léggömb-ejtőernyővel. Ez a rendkívül mozgékony és ötletdús léggömb - pilóta és ejtőernyős 1890-ben feltalálta és megépítette a kétfokozatú ejtőernyőt. Az ejtőernyő két kupolája egymással össze volt kapcsolva és nyitáskor az egyik a másik után nyílott.
Még 1890-ben Hermann Lattemann és tanítványa Katharina Paulus /népszerű beceneve Kathe, vagy Katchen Paulus/ bemutató ugrásokat tartottak a kétfokozatú ejtőernyővel, amelyet egyesek kettős ejtőernyőnek neveztek el. A fokozatos ejtőernyőt összegöngyölítve és zsákba csomagolva hordták.
Az ejtőernyőzés történetében igen figyelemre méltó a német Katchen Paulus tevékenysége, aki forradalmian új módon foglalkozott az ejtőernyő hajtogatásával. Ejtőernyőjét saját maga igen nagy gonddal hajtogatta be, úgy hogy nyitás közben a zsinórok össze ne tudjanak gubancolódni. Nyitáskor először a zsinórok csúsztak ki a tokból, majd a kupola. Paulus hajtott végre a történelemben először "kettős ugrást". Léggömbről 1200 méteres magasságból ugrást hajtott végre, majd a kinyílt ernyőt leoldotta és uj ernyőt nyitott ismét. Paulus beutazta egész Európát és összesen több mint 70 ugrást hajtott végre.
1892-ben Paulus szokatlan tettet hajtott végre Olaszországban, Pármában. 2000 méteres magasságban ugrott ki léggömbből és 70 perc alatt ért földet. Ezzel megdöntötte Poitevin 1853-as női rekordját, amely 1800 méterről 43 perc volt.
1891-ben a német Friedrich Rose egy léggömbős ejtőernyőt szerkesztett, amelynek az volt a célja, hogy megmentse a léggömböt, akkor is ha szétszakad a burka. Vele csaknem egyidejűleg hasonló léggömbős ejtőernyőt épített a francia Louis Capazza is.
Capazza első ízben 1891. augusztus 12 -én hajtott végre sikeres ugrást az ejtőernyő-léggömbjével, amelyet ingaszerű ejtőernyőnek nevezett el. A bemutató ugrásra a franciaországi LA Villette helységben került sor. Az ejtőernyője befedte a léggömb felső részének csaknem a felét. A burkolat megsérülése esetén csökkentette annak felületét, majd el is vált az ejtőernyőtől, amely levegővel feltöltődve, fenntartotta a kosarat és simán letette a földre.
Az amerikai A. Leo Stevens későbbi katonapilóta 1908-ban kezdte el Kísérleteit a pokrócból készült ejtőernyővel, amit az ember hátához szíjaztak. Az ejtőernyőt az ejtőernyős nyitotta a levegőben egy zsineg meghúzásával, amellyel felszabadította a pokrócba csomagolt kupolát.

 

 

A "Zeppelin"- féle léghajóval 1890-ben történt katasztrófa olyan mély hatást gyakorolt Della Lisa mérnökre, hogy még ugyanabban az évben megtervezett egy ejtőernyőt, amelynek az volt a célja, hogy hasonlóesetekben a léghajós kabinját biztosan juttassa le a földre. Az ejtőernyője modelljét, amelynek a kupola átmérője 2 m. volt, bemutatta a párizsi kiállításon, ahol nagy érdeklődés kísérte. Ennek ellenére ez a többszemélyes ejtőernyő természetes nagyságban sajnos soha nem készült el.
A francia Vasseur 1909-ben épített egy új ejtőernyőt, amely felépítésében a ma is használatos ejtőernyőre. Ezt az ernyőt a pilóta ülés, a repülőgép törzsére helyezték, amelyhez szorosan hozzákötötték a repülőgépbe beszálló pilótát. Ahhoz, hogy ez az ernyő működésbe lépjen, meg kellett húzni a rugót felszabadító zsineget és a kinyíló ejtőernyőt a pilóta az ülésével együtt kirántotta a kabinból a levegőbe /"kiszakításos " módszer/.
Ezt az ejtőernyőt egy 12 m. magas, gépkocsira helyezett állványból próbálták ki. A jármű teljes felgyorsulása után működésbe hozták az állványzaton lévő ejtőernyőt, ami nyomban kinyílt. A kirántott ülés a próbabábúval lágyan ért földet.
A repülőgépről való leugráshoz azonban ezt az ernyőt körülményesnek találták, így ez is csak szép álom maradt. A gyakorlatban nem vált be. Hasonló volt a német konstruktőr, Hangler ejtőernyője is. Ugyanez a sors várt a francia Ervier ejtőernyőjére is, amely annyira nagy és súlyos is volt, hogy a repülésben nem lehetett alkalmazni.
Az ejtőernyőzés történetében felhívták magukra a figyelmet a Varsóban született Drevnyicki fivérek is; Josef és Sztanyiszláv, akiknek ejtőernyős bemutatóikról a múlt század 90-es éveiben az újságok többször is hírt adtak.
Sztanyiszláv Drevnyicki 1895. július 2-án az oroszországi Vityebszben az egyik bemutató alkalmával lezuhant és meghalt. Fivérének tragikus halála nem ijesztette el az ejtőernyőzéstől Josef Drevnyickit, sőt kísérletei fanatikus módon tovább folytatta, ezért Varsóban élő szülei kitagadták. Ezután végérvényesen Oroszországba utazott. Drevnyicki csaknem valamennyi ugrását a meleg levegővel töltött "Mongolfier" léggömbről hajtotta végre városi kertekben, biciklipályákon, stb. Ezek a drága léggömbök néha percek alatt elégtek és Drevnyickinek egy, a levegőben kigyulladt léggömb esetén csak az ejtőernyője mentette meg az életét. mivel az ejtőernyő konstrukciójánál fogva irányíthatatlan volt a levegőben, igen gyakran "ért földet" fákon, sőt háztetőkön is. Csak 1910-ben több mint 400 ugrást hajtott végre, amelyek közül több nem volt éppen veszélytelen, csupán szerencséjének köszönhette, hogy életben maradt.
Egy alkalommal Duderhof -ban /Pétervár közelében/ a szél a tó fölé sodorta és fejjel az iszapba esett, ahonnan szerencsésen kimentették. Szintén 1910-ben Rigában ugrott, szintén nagy magasságból, a szél ismét elsodorta, ezúttal a tenger fölé. Az előrelátó Drevnyicki egy parafa övet is magára öltött a felszállás előtt, amely a vízszinten tartotta, amíg a segítség meg nem érkezett. 1912-ben a pétervári állatkert területe fölött ugrott ki és a Trockaja térre ereszkedet le, nem éppen a legsikeresebben, mert az elektromos vezetékekre esett. Ám a legendás szerencséje ezúttal sem hagyta cserben, ép bőrrel megúszta a "mutatványt”.
1910. szeptemberében Pétervárott, a Helyőrségi-téren, amelyet repülőtérré alakítottak át, megtartották a repülés országos ünnepét. A kb. kéthetes, változatos programmal rendelkező ünnepség keretében bemutatkoztak a korabeli híres orosz repülők, köztük Drevnyicki is, mint egyedüli ejtőernyős. Az ünnepség szorgalmas nézője volt G. I. Kotyelnyikov is, akire az itt lezajló események igen nagy mint később kiderült, döntő hatással voltak, különösen L. M. Macijevics pilóta esete, aki ejtőernyő nélkül repült és az egyik forduló alkalmával kiesett a gépből és tragikus véget ért élete. Az eset Drevnyickit is megrázta. A "Petyerburgstkaja Gazeta" helyszínen lévő tudósítójával beszélgetve Drevnyicki kijelentette : "Az ejtőernyő alkalmazása a repülőgépen már régi vágyam. Még a katasztrófa előtt Macijevics kapitánnyal beszélgetve feltettük azt a kérdést : mi lesz ha a levegőben légikatasztrófa történik? Ebben az esetben az ejtőernyő pótolhatatlan".
Három hónap múlva Drevnyicki a "Jeketyerinszkij Veyztnyik" c. újságban ismét hitet tett az ejtőernyőbe vetett mélységes bizalma mellet, kijelentve a maga igazáról sokszorosan meggyőződött és a tehetetlenségtől elkeseredett emberek hitével: "1892-től folytatom reménytelen harcomat a hivatalos repülés élén álló begyepesedett személyekkel, akik az ejtőernyős ugrást úgy tekintik, mint akrobatikus mutatványt. Sehogy sem tudják felfogni, hogy még akkor is, ha az emberi lángelme teljes mértékben birtokába vette a repülési technikát, szükség lesz egy mentő szerkezetre, amelynek hasonló szerepe lesz mint a mentőövnek a hajóban" .

 

 

Igazát nem tudta bebizonyítani, 1917-ben halt meg súlyos betegségben.