Peltiérenek 2000 dollárt is felajánlottak, ha készít egy olyan óriási ejtőernyőt, amely képes megmenteni a repülőgépet a levegőben történő üzemzavar esetén.
Többé-kevésbé sikeres kísérleteket folytattak Franciaországban ezeken az elveken Bonnet ejtőernyőjével. Az ejtőernyőt a gép törzsének felső részéhez erősítették, a szokványosan használt ballonkosarat helyettesítette. Működését egy külön rugó biztosította. egy 76 kg-os próbával sikeres kísérletet hajtottak végre. Az elért eredményeket azonban nagymértékben beárnyékolta Reichelt osztrák ugrónak az Eiffel-toronyból történt tragikus kimenetelű ugrása.
1911. januárjában mutatta be két francia feltaláló Vincennesben azt a mentőfelszerelést, amely hat nagy rugóstagból állt, amelyek egy félgömböt fedtek be. A félgömbben egy tengeri malacot helyeztek el. Ezt a készüléket egy kis repülőgép-modellre erősítették és 17 méter magasból leejtettél. A modell összetört. A gömb ugyanakkor érintetlen maradt és az átmeneti fogság után a kiszabadított tengeri malacfutásnak eredt. Bizonyos idő elteltével azonban elpusztult. A boncolás során megállapították, hogy belső szervei súlyosan megsérültek, ez okozta a szerencsétlen állat pusztulását.
Antoine Froidure fogott hozzá 1911-ben egy négyszögletes kupolájú ejtőernyő szerkesztéséhez. 1913-ban már sikeres ugrásokat hajtott vele végre a Wiaure-i völgyhídról, amely 115 méteres magasságban helyezkedik el a tenger szintje fölött.
1911. február 23-án Gaston Hervieu mérnök az általa szerkesztett ejtőernyővel sikeres ugrást hajtott végre az Eiffel-torony első emeletéről. Még ugyanezen év áprilisában egy szakértői bizottság előtt bemutatta a saját szerkesztésű ejtőernyőjét.
A kísérlet igen érdekes volt. A repülőgép fülkéjében a konstruktőr egy 75 kg-os próbababát helyezett el és a fülkét az Eiffel-toronyból 56 méter magasságból leengedte. Amikor a repülőgép már csak 15 méterre volt a földtől, hirtelen kinyílt az ejtőernyő kupolája és kirántotta a bábut a kabinból. Miközben a repülőgép szilánkokra töredezett szét, a próbababa lassan, biztonságosan földet ért.
Hervieu ejtőernyője egy ládában volt elhelyezve, amelyet vagy a repülőgép külső oldalához, vagy a pilótafülke tetejéhez erősítettek. A pilóta vészhelyzetben, amikor használni akarta az ejtőernyőt, mid össze néhány centivel kellett, hogy megemelje a feje fölé erősített kart, az nyitotta ki a láda fedelét, valamint kijuttatta a kupolát a levegőbe és kinyitotta, ami kirántotta a pilótát az ülésből és utána szépen leeresztette a földre.
Sikeresek voltak Hervieu mérnöknek a 2000 méteres magasságból próbababákkal végzett kísérletei is.
Az amerikai Albert Berry ugrását Adolf Pegoud pilóta-oktató, Párizs mellett, a Buc-i repülőiskola körzetében különös módon ismételte meg. A "Bleriot" tipusu repülőgépet, amíg nem akadt pilóta, saját maga vezette és kiugrása után hagyta lezuhanni. Az ugrásra 1913. augusztus 19-én került sor 300 méteres magasságból. Az ugráskor a fentebb ismertetett francia Bonnet ejtőernyőjét ezúttal a gyakorlatban próbálta ki. Az ernyőt most is a gép törzséhez erősítették. Az ejtőernyő szabályszerűen kinyílt és Pegoud pedig egy fán kötött ki. A magára hagyott repülőgép lezuhant és darabokra tört. Minden esetre az ilyen ejtőernyős bemutató nem volt olcsó mulatság. Pegoud kísérletei közben megfigyelte a "Bleriot" viselkedését a levegőben gyűjtötte a vele kapcsolatos tapasztalatait, amiket később akrobata mutatványokra, köztük loopingek végrehajtására használt fel.
Jean Ors 1910. óta tanulmányozta az ejtőernyők szerkesztésének témakörét. Jó érzékkel rendelkezett ahhoz, hogy ne vállaljon a józanész kereteit, meghaladó kockázatot, ezért komolyabb baleset sohasem érte.

Ábra 1 Jean Ors 1914. február 12-én végrehajtott ugrásának három fázisa

Ors az általa megépített ejtőernyőt, bár szerkezetileg igen jónak tartották, reá jellemző módon nem engedélyezte, olyan szempontból, hogy élő ember próbálja ki, úgy vélte, hogy kísérletezni próbababával kell. Erre való tekintettel Ors 1913. március 29-én ejtőernyőjét az Eiffel-toronyból próbababával dobta le, amely teljesen kiegyensúlyozottan ért földet. Miután meggyőződött ejtőernyője megbízható működéséről, Ors úgy döntött, hogy személyesen, saját maga próbálja ki a gyakorlatban. Az ugrásra 1914. február 12-én került sor a Juvisy-repülőtéren. A Georges Lemione pilóta által vezetett "Deperdussin" típusú repülőgép kerekei között, a futómű tengelyén helyezkedett el. A gép törzse alatt felerősített ejtőernyővel Ors zsinórok segítségével volt összekötve. A bátor ejtőernyős a 12 m/s erősségű szél ellenére vállalta az ugrást és 300 méteres magasságban hagyta el a repülőgépet és teljes biztonsággal érkezett le a földre. A kisérletett többször is megismételte, mindenkor hasonló sikerrel.
Ezután Franciaországban és az USA-ban több üzleti szellemű bemutató ugrást tartott.
Ors ejtőernyője kupolájának az átmérője több mint négy méter volt, anyaga pamutszövetből készült és a csúcsán volt egy kis kéménynyílás. Az ejtőernyő teljes súlya 8 kg volt.
Az ugrásait Ors kétféle módon hajtotta végre. Az egyik módszer szerint az ejtőernyőjét a repülőgép törzse alatt helyezte el, a másik szerint vászon hevederekkel a vállára erősítették.
1913-ban Mayaux kipróbált két ejtőernyőt, amelyek közül az egyik a pilóták mentésére készült a levegőből történő zuhanás esetére, a másik rendeltetése a repülőgép biztonságos elhagyása a földi nekifutáskor bekövetkező baleseteknél.
1914-ben több ugrást hajtott végre "Deperdussin" tipusu repülőgépből a Vasseur ejtőernyőjére emlékeztető Bonnet-féle ejtőernyővel Jean Orst példája nyomán a fölöttébb bátor breton, Le Bourhis. A repülőgép törzsében Le Bourhus a pilóta mögött, az utas számára készített ülésen foglalt helyet. A Bonnet-féle ejtőernyőt a repülőgép törzsének felső felületére erősítették, amelynek zsinórjait az ugró vállaira erősítették hevederzet segítségével. Az ejtőernyőt az ugró nyitotta 500 méteres magasságban. Az összegöngyölített ejtőernyőt leszorító lemez rögzítő karja meghúzásával működtette. A légáramlás hatására a kupola megtelitödőtt levegővel és kirántotta az ejtőernyőst a repülőgép üléséből.
Leonardo da Vinci és Verancsics Fausztusz ejtőernyője újjászületett Doming pilóta gépezetében 1914-ben. Ennek a motoros ejtőernyőnek felülete félhengeres, merev volt, felülete 72m2. A 100 LE motorral felszerelve igen imponálóan hatott. Ez a motoros ejtőernyő, amely hosszú ideig feledésbe merült és csak napjainkban éledt ujjá, a repüléstörténet egyik legérdekesebb szerkezete volt és Issy-Les-Moulineauxban próbálták ki a világháború kitörése előtt négy hónappal.
Az első világháború során széleskörűen kezdték használni a francia hadseregben a francia főhadnagy, Juchmess ejtőernyőit.
Juchmess ejtőernyőjét 24 szeletből varrták össze. Formája egy metszett kúpra emlékeztetett, amely ereszkedés közben gömb alakot vett fel. A kupolát selyemszövetből készítették, felülete 85 m2 volt, az alapjának átmérője pedig 10 méter. A 24 db tartózsinór közül 8 zsinór - egyenként 9 méter hosszúak - fő tartózsinór volt, 16 zsinór pedig - egyenként 5,2 méter hosszal - segéd tartózsinór. Tömege összesen 15 kg. tett ki.

A burkolatszerű tokba helyezett ejtőernyőt a léggömb kosarára függesztették fel. A léggömbös megfigyelő a kosarat csak abban az irányban tudta veszélytelenül elhagyni, amelyik oldalra az ejtőernyőt felfüggesztették.
A kupola gyorsabb nyitása érdekében az alsó részbe alkalmas gumiszelepet varrtak. Az ejtőernyő nyitás közbeni elrendezése során a zseb megtöltődött levegővel, ezzel megnagyobbodott a kupola alsó pereme. Ily módon a zseb elősegítette, hogy a légáramlás a kupola belsejébe jusson és ezzel meggyorsította a kupola kinyílását.
A gumizseb és az ejtőernyőnek a léggömb kosarára való felfüggesztésére szolgáló készülék nélkül az ejtőernyő súlya mintegy 12 kg. tett ki. Az ejtőernyő süllyedési sebessége 3 m/s volt.
1915-ben a német pilóták Champagneben két francia megfigyelő léggömböt is lelőttek, ezt követően a francia léggömbős megfigyelőket sürgősen ellátták a Juchmess-féle ejtőernyőkkel. Rövid idő alatt általános megelégedettséget vívott ki, mert a léggömb kosarából történő kiugrások kockázatos volta csaknem teljes mértékben megszűnt. 1915-től a francia léggömbös megfigyelők használták az ejtőernyőt. Oroszországban, ahol részben gyártották is, 1917-től. A Vörös Hadsereg 1921-ig alkalmazta. A lengyel légierőknél 1926-ig volt rendszeresítve.
A francia Caquot kapitány által szerkesztett kosaras ejtőernyőt 1916-ban rendszeresítették a francia hadseregben. Az ejtőernyőnek a léggömb kosarát kellett megmentenie abban az esetben, ha az ellenség a léggömböt felgyújtotta.
A "Vinay" gyárban 1920-ban előállított ejtőernyő 1930-ig több módosításon ment keresztül. Több változatát készítették el eltérő rendeltetéssel, kupolafelületekkel és súllyal.

Az ülő ejtőernyőnek a 20-as években 47 m2 volt a kupolafelülete. A kupolát pamutszövetből varrták, a tartózsinórok száma 16 db volt., süllyedési sebessége átlagosan 5,5 m/s, az ejtőernyő súlya az övvel együtt 11,66 kg öv nélkül pedig 9,14 kg tett ki.
Az adott időszakban a "Vinay" ejtőernyőket mind kényszernyitással, mind kézinyitással működtetni lehetett. A tokfedelek nyitása a zsinór elmetszéséhez szükséges karos mechanizmus /vágó él/ működtetésével történt, ugyanúgy, mint a "Salvator" ejtőernyő esetében, meglehetősen bonyolult módon.
A "Vinay-100" háternyő a 30-as évek elején készült 42 m2-es felületű kupolával, süllyedési sebessége 6,5 m/s volt. A kupolát rendkívül porózus szövetből varrták. Az ejtőernyő súlya 6,4 kg. volt. Az ejtőernyő nyitásának módja változatlan maradt, azaz mind bekötött, kézinyitásra alkalmas volt.

A 30-as évek végén a "Vinay-cég" egy kombinált ejtőernyőt készített, amely mind ülőernyőként, mind háternyőként használható volt. A kupola felülete 38,2 m2, átmérője pedig 7 méter volt. A tartózsinórok száma 24 db. Az ernyők súlya nem haladta meg a 8 kg-ot. Süllyedési sebessége továbbra is 6,5 m/s maradt.
A Petit-Yory-i Paul Perrin és a Bourgeois-i Leon Fernand 1920-ban kidolgozott egy igen eredeti ötlet alapján készült ejtőernyőt, amelyet "PEBÓ" -nak neveztek el. A három részből összeállított ejtőernyő kupoláját úgy osztották meg, hogy a középső rész elmozdítható volt a másik kettőhöz képest. Ennek következtében a légáramlás a kupola kibomlása előtt hatni tudott az egyik részre.

A három részre osztott kupola felületét a következőképpen tagolták : a kupola felső részére, a középső gyűrűs részre és a kör alakú főrészre. Az utóbbi két felülettett tartószalagokkal kapcsolták egybe akként, hogy a középső rész csak akkor bomlott ki, amikor az ejtőernyő két másik része közötti felület fölött a kupola már kinyílt. A középső rész tartószalagjai a hajtogató asztalon kihúzott kupola fő részének alsó pereménél hosszabbak voltak. Az alsó perem kerülete kisebb volt a kupola többi részénél oly módon, hogy az ejtőernyő nyílása után stabil volt a rugalmassága, amely még kisebb rezgéseket is elviselt.
A kupolát szíjjazattal, valamint keskeny szalagokból készített hálóval fogtak össze. A középső gyűrűs részen a háló tengelyének hosszában volt egy lelógó zsinór, amelynek a végén egy berendezést helyeztek el, amely lehetővé tette a kupola leválását is landolás idején. Ezt a berendezést úgy szerkesztették meg, hogy egyidejűleg biztosíthatta a lengések mérséklését, a süllyedési sebesség csökkenését vagy növelését, valamint a kupola számára a legmegfelelőbb alakzat felvételét.
1921-ben készítették el a fokozatos ejtőernyőt, amely lényegében a Paul Lattermann-féle kettős ejtőernyő továbbfejlesztett változata. A fokozatos ejtőernyőt két részből állították össze. Kezdetben a kupolának csak az úgynevezett külső része nyílott ki, amellyel a süllyedési sebesség még igen nagy 10 m/s volt. Ezen idő alatt a középső rész továbbra is a tokban maradt mindaddig, amíg az ejtőernyős ki nem nyitotta. Ennek a kinyitása után a süllyedési sebesség már 5 m/s-ra mérséklődött.

Feliciéna Blanquier 1921-ben pamutszövetből egy háternyőt varrt, amelynek a felülete 48 m2 volt. Az ernyő a "Blanquier" nevet kapta. Az ugró a repülőgépet elhagyva, várta, hogy a bekötőzsinór a kupoláját kihúzza a tokból, amely ezután 2-3 másodperc alatt telítődött meg levegővel. A kupola nyitása a toktól elszakadó zsinór segítségével nem bizonyult megfelelően biztonságos műveletnek és főleg az ejtőernyősre nézve veszélyes helyzetekben nem lehetett rá számítani.
Idővel Blanquier tökéletesítette ejtőernyőjét. Az ingamozgás megszüntetése érdekében a kupolára két rést szerkesztett, ami a gyakorlatban eredményesnek bizonyult. Ez az ernyő még szeles időben is teljesen nyugodtan ereszkedett le. A "Glanquie" -nek 16 tartózsinórja volt. A hevederzet helyett pedig csupán egy széles övet alkalmazott, amely nem egészen felelt meg a biztonsági követelményeknek. Nyitáskor az öv könnyen elmozdulhatott az ejtőernyős gyomra irányába és komoly testi sérüléseket okozhatott.
Mindezek ellenére Blanquier és fia több ugrást hajtott végre mind léggömbről, mind repülőgépről.
Az első Európai Nemzetközi Ejtőernyős Bajnokságon 1922. október 8-án, amelyet Rómában rendeztek, Blanquier az ejtőernyőjével a második helyezést érte el.

A húszas években alakult AVIOREX ejtőernyőgyár fennállása idején sok sikeres ejtőernyőt állított elő.
Megalakulásának első éveiben a gyár az "AVIOREX-A" háternyőt gyártotta. A háternyő kupolájának felülete 69 m2 volt, anyaga pamutszövet. Súlya az övvel együtt 11,6 kg.
A húszas évek végén állította elő a gyár a körkupolás, kombinált "AVIROEX-801" -es típusú háternyőt. A francia légierőknél hamarosan ezt a típust rendszeresítették. A 68 m2 -es felületű kupolát 20 szeletből varrták össze és anyagául már selyemszövetet használtak. Az ejtőernyőnél 20 tartózsinórt alkalmaztak, 5 m/s sebességgel süllyedt és a súlya 6,4 kg volt.

Ábra 9 AVIOREX-801 háternyő

A kupola nyitását bekötött rendszerben, egy bowden-huzal segítségével végezték, amelynek az egyik végét a repülőgépen rögzítették, a másikat pedig az ejtőernyőn lévő nyitóberendezéshez kapcsolták. A bowden-huzal két végét rugós karabinerrel csatlakoztatták. A tokon elhelyezett nyitóberendezés úgy működött, hogy a nyitózsinórt áthúzták egy éles vágószerkezet felett, amely az ejtőernyős súlya alatt elvágta a zsinórt, majd ekkor a szabaddá vált tokfedelet a lerántógumik szétnyitották és a kupola szabaddá vált. Ezután a kupola kihúzódott és a nyitóberendezéshez kötött fémhuzal is leszakadt a kupoláról és szabaddá vált az ugrótól. A másik variáns a kézikioldásos rendszer volt, amely az övön elhelyezett kézikioldó meghúzásával működött. A kézinyitás után felszabadult a puha, kis nyitóernyő és kihúzta a kupolát a tokból, lehetővé téve ezzel a nyitást.

Ábra 10 AVIOREX-113 ülőernyő

A harmincas évek közepén a gyár elkészítette az "AVIOREX-113" -as ülő és háternyőt. Ennek a szerkezetnek az volt az előnye, hogy a kupolát bármikor le lehetett oldani a hevederzetett helyettesítő övről. A kupolát selyemszövetből készítették. Az ejtőernyő súlya 7 kg. , a tartózsinórok száma 16, a süllyedési sebesség pedig átlagosan 5 m/s volt. A kétpontos felfüggesztés rendszerét egyszerűen, könnyen hozzáférhetően és biztonságosan rögzítették. A két felfüggesztési pont szakítószilárdsága teljesen biztonságos volt, olyannyira, hogy ha az ejtőernyős valamilyen oknál fogva csak az egyik felfüggesztéssel ért volna földet, akkor sem érte volna baleset.

Ábra 12 AVIOREX-113 bal csatlakozó hevederének becsatolása az övhöz

A még ma is működő Aérazur-ejtőernyőgyár 1928-ban elkészítette az "Aérazur F-466" ejtőernyőt, amelyik az 1930. évi nemzetközi ejtőernyős versenyen megnyerte az első díjat. A kissé lapított alakú kupolát jelentősen porózus pamutszövetből varrták, felülete 45 m2 volt.
Az övvel összekötött hevedereket 16 db kenderből készült tartózsinórral erősítették a kupolához. A kéménynyilást szabályozható gumigyűrűvel látták el, amely lehetővé tette, hogy az ejtőernyő ereszkedése közben a nyílás átmérőjét változtathassák.
A gyár elkészített egy újabb ejtőernyőt is, az "Aérazur S-466" -ott, amelynek a kupoláját már selyemszövetből varrták. Az 1931-évi nemzetközi ejtőernyő versenyen ez az ernyő is az első helyen végzett, sőt még egy második helyezést is kapott. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy az adott időszakban ezek az ejtőernyők a legjobb megoldások közé tartoztak.
Ennél a megoldásnál az ejtőernyő hevederzetét egy széles öv helyettesítette, amelyet elől összecsatoltak. Annak érdekében, hogy elejét vegyék annak, hogy az öv a tokkal együtt lecsússzon az ejtőernyősről, két hevederrel az ejtőernyős vállához erősítették őket.

Az "Aérazur S-466" körkupolás háternyő volt, amelyet mind bekötött, mind kézikioldásos rendszerben használtak. A kézinyitáshoz a kioldógyűrű az őv jobboldalán volt elhelyezve. Bekötött rendszernél a kioldókötél egy 5 méter hosszú bowden-huzal volt, amelyet a pilóta fülkében akasztottak be. Az ejtőernyő súlya 6,5 kg volt. A továbbiakban az "Aérazur" -gyár még számos különböző ejtőernyőt állított elő. Ezek közül is érdemes néhány típussal megismerkedni.

Az "ARZ-330" típusjelű ejtőernyő kupolájának felülete 46 m2, anyaga nylon volt. Süllyedési sebessége 80 kg. -os önsúly esetén 7,5 m/s volt. Súlya 8,6 kg.
Az "ARZ-694" -es ejtőernyő két részből ált. A főejtőernyő háternyő volt, kupolájának felülete 61,7 m2, anyaga nylon volt. 24 tartózsinórral szerelték fel. Süllyedési sebessége 80 kg önsúly esetén 6 m/s. Súlya 11,5 kg. Mentőernyője hasernyő volt. A kupola felülete 46 m2, anyaga szintén nylon. Tartózsinórjainak száma 16. Süllyedési sebessége 7 m/s, a súlya pedig 5,16 kg.
Az "ARZ-644" alapejtőernyő kupolájának felülete 61,7 m2, 24 tartózsinórral. Anyaga nylonból készült. Süllyedési sebessége 6 m/s, súlya 10,5 kg. A mentőernyő kupolafelülete 46 m2, anyaga nylon, 16 tartózsinórja van. Süllyedési sebessége 7 m/s. Súlya 5,5 kg.
Az "ARZ-640" -es szintén két részből, a főejtőernyőből és a mentőernyőből állt. Az alapejtőernyő kupolájának felülete 75 m2, 24 tartózsinórral rendelkezett. Anyaga nylon, süllyedési sebessége 100kg. -os önsúly esetén 5,4 m/s. Az 1 és a 24-ik zsinór között rést képeztek. Súlya 13 kg. A mentőernyő kupolafelülete 46 m2, Tartózsinórjainak száma 16, süllyedési sebessége 80 kg. -os önsúly esetén 7 m/s. Súlya 5 kg.
Az "ARZ-645" szintén két részből, fő és mentőernyőből áll. Anyaga, felülete, zsinórjainak száma mindkét ejtőernyőnél azonos az "ARZ-694"-éval. A főejtőernyő süllyedési sebessége 6 m/s, súlya 9,86 kg. A mentőernyő süllyedési sebessége 7 m/s, súlya pedig 5,3 kg. Mindkét ejtőernyő 290 km/ó repülési sebességig használható.
Az "ARZ-648" ejőernyőrendszer főejtőernyőjének kupolafelülete 62 m2. Anyaga nylon, zsinórjainak száma 24. az első és a 24-ik zsinór között itt is képeztek rést.
Gabriel Tricau 1930-ban szerkesztett egy ejtőernyőt, amelynek a kupoláját trapéz alakú szeletekből varrták össze. A kupola felületét úgy alakították ki, hogy három oldalán gyűrűszerű nyílások képződtek, amelyek átengedték a levegőt. A légáramlás a nyílásokon keresztül a kupola csúcsa irányába hatott. A köralakú kéménynyilást a feltaláló egy anyaggal elkülönítette az ejtőernyő többi részétől, amelyet alapjával fölfelé irányított.

Az "ALOZ-100" ejtőernyőt 1931-1932 folyamán készítették és próbálták ki. 1933-ban a francia légierőt ezzel az ejtőernyővel szerelték fel. Ezt az ejtőernyőt négy francia ejtőernyőgyár állította elő és elnevezését a négy gyár kezdőbetűiből kapta : Aviorex, Lemercier, Ors és Zodiak.
Az ejtőernyő 42 m2 -es kupoláját rendkívül porózus és jó minőségű selyemszövetből varrták. Az "ALOZ" ejtőernyő kitűnt merész és az akkori időkben eredeti konstrukciójával. A kupoláján 12 sor sugár alakú rés volt és mindegyikük további 5 kisebb réssel rendelkezett. Ezek valamennyien végrészeiknél egyesültek és sugaras elrendezésben kivitelezték őket. Ezeket a réseket a kupola kinyitásakor föllépő dinamikus rántás csökkenésére és a lengésmentes ereszkedés biztosítására készítették a kupolán. Az "ALOZ-100" ejtőernyőt ellátták egy kiegészítéssel, amely megkönnyítette a levegőnek a nyíló kupolába jutását. Ez igen erősen emlékeztetett a Juchmes-féle ejtőernyőknél alkalmazott gumizsebre. Ezen kívül alkalmaztak egy szerkezetében és használatában fölöttébb egyszerű megoldást, amelynek az volt a rendeltetése, hogy csökkentse a rántást a kupolának a levegővel való megtöltődésekor. Ez egy 60 cm hosszú bőrszíjból állt, amelyen két varrat volt. Az egyik varratot a tartózsinórokhoz, míg a másikat a hevederzethez erősítették. A dinamikus rántás fellépésekor a szíj két varrata elszakadt, amikor is lelassult a kupola megtelítődése levegővel, ezáltal gyengült a rántás. Az "ALOZ" - ejtőernyőt ellátták egy biztonsági zsinórral is. A nyitózár megfelelő állításával lehetővé vált a hevederzet megfelelő szabályozása is. Az ejtőernyő súlya 6,4 kg., míg a süllyedési sebessége 5,5 m/s volt.

A Louis Jean Moise Capela által 1935-ben szerkesztett ejtőernyő nyitása gázzal történt. A feltaláló a kupola belépő éle mentén egy gumicsövet helyezett el, amelyen a kupola belső tere felé nyílások voltak, amelyeken keresztül a palackban lévő megnyitott, nyomás alatt lévő gáz behatolt a kupola belsejébe. A kupola csúcsán a gumicsővel kapcsolatban álló biztonsági szelepek voltak.

Franciaországban a sport ejtőernyőzés kialakulására a második világháború után került sor. 1949-ben értek meg a feltételek arra, hogy a Francia Nemzeti Repülőklub keretében megalakuljon a Francia Nemzeti Ejtőernyős Szövetség, amely a Nemzeti Repülőklubokon keresztül, természetesen a FAI-nak is tagja lett. A szervezőmunkát a Szövetségen keresztül, önkéntesen, társadalmi munkaként végezték. A Szövetség tagjainak tagdíjat kellett fizetniük, ezen kívül kötelező volt a biztosítás is /ami garanciául szolgált balesetek bekövetkezése esetén/. A végrehajtott ugrások után a tényleges költségek bizonyos részét szintén meg kellett téríteni.
A kiképzésre és edzésre általában ünnep és vasárnapokon került sor. A 25 tagú válogatott keretbe a klubversenyek és területi versenyek eredményei alapján lehetett bejutni és a férfi és női válogatottnak az öt-öt legjobb eredményt elért sportoló lehetett a tagja. A nagy nemzetközi versenyek előtt a válogatott keretek tagjai 4-5 napos edzőtáborokban vettek részt, ahol naponta átlagban 4.6 ugrást hajtottak végre. Minden ugrást videó szalagra vesznek, amelyek nagy segítséget nyújtanak az edzőknek és a sportolóknak a jobb eredmény elérésében. A válogatott keret férfi tagjai egyébként átlagban 300-400, a női tagjai pedig 200-300 ugrást hajtanak végre évente.

Az első ejtőernyős világbajnokságokon Pierre Lard lett a világbajnok és Moniqe Laroche a férfiakkal vívott versenyben a 17 résztvevő közül a 9-ik helyezést érte el.
Ismerté vált Jan Clod Armen világbajnok, valamint Marie France Baulez világbajnoknő is. M. Baluez Szolnokon már nem tudta megszerezni harmadik világbajnokságát. Előtte 32 évesen férjhez ment, majd gyermeke megszületése miatt nem tudott megfelelően felkészülni a szolnoki ejtőernyős világbajnokságra. Ezután több mint 2000 ugrás gazdag tapasztalatával, a francia női válogatott edzője lett, valamint aktív versenybíró. Érdemei elismeréséül Franciaország elnöke a megtisztelő "Tiszteletbeli légiós" kitüntetést adományozta részére.
A francia ejtőernyős sportolók a továbbiakban is mindig a legjobbak között foglaltak helyet.

1952-ben Pierre Lemoigne tervezett egy igen érdekes ejtőernyőt, amelyet eleinte csodaernyőnek neveztek. Ennek ellenére éveken át nem ismerték fel az előnyeit és kevés érdeklődést tanúsítottak iránta. Ekkor meg senkit sem érdekelt a sárkányrepülés előnyeit nyújtó ejtőernyő. Nem volt érdeklődés az ejtőernyőn való repülés ideája iránt.
Lemoigne mérnők egyébként több találmányát is szabadalmaztatta a repülés területén. Berepülő pilóta volt és egyben magassági csúcstartó is. Műszaki zsenijét a francia hatóságok nagyra értékelték, az ötleteit azonban mégis az amerikai "Para Wing" ejtőernyő megszerkesztésénél hasznosították.

Ábra 21 Lemoigne ejtőernyője. a, a kupola oldalnézetben b, a kupola vázlata a 36 réssel

A Lemoigne-féle ejtőernyőt adoptálása után az EFA-gyár /Etudes et Fabrikations Aeronautique = EFA, magyarul : Légügyi Kísérleti Üzem/ vette át. 1960-ban a gyár három ejtőernyő beugrója : Saurhach, Tournier és Favier 6 hónapon át több tucat kísérletet végzett az ejtőernyővel. A kísérletek mind sikeresek voltak. Nagyobb elismerést Lenoigne ejtőernyője Franciaországban csak az után kapott, hogy a La Ferte-Alliais-i ejtőernyős központban Kísérleti ugrásokat végeztek vele. 1960-ban Michel Tournier ejtőernyős beugró hajtotta végre ezeket a kísérleteket. Valamennyien kielégítő eredménnyel értek véget. Az ejtőernyő kupoláján 36 rés volt és kiegészítésül ellátták még két stabilizátorral is. A kísérleteket Tournier gépkocsi vontatta ugróállványról végezte. A vontatás révén 1 perc leforgása alatt mintegy 1000 méteres magasságot ért el, ahonnan a vontatókötél leakasztása után az ejtőernyővel ereszkedett a földre.
Lemoigne ejtőernyőjét Amerikában 1961-ben ismerte meg a Manchester-i /USA/ "Pioneer Aerodynamic Systems inc." , a világ legnagyobb ejtőernyő gyára. Szélcsatornában végzett több kísérlet után a Pioneer gyár megvásárolta az ejtőernyő licencét, több tökéletesítést hajtott rajta végre, majd a híressé vált "Para Commander" néven gyártotta az ejtőernyőt. Egyébként ugyanezt a típust, csak nagyobb felülettel hasznosították az amerikai kozmikus programban, többek között a "Gemini" és az "Apollo" űrhajók esetében.

Ábra 22 EFA Transplane-1 ejtőernyő

1962-ben két francia ejtőernyős motorcsónak vontatással "Para Commander" ejtőernyővel repülte át a La Manche csatornát egy óra és harminc perc leforgása alatt.
A francia ejtőernyő gyár folytatta a kísérleteket az ejtőernyővel, majd hozzáláttak az "EFA-686" "Super Olympic" ejtőernyő sorozatgyártásához. Ezeket az ejtőernyőket az ejtőernyős sportolók kiváló tulajdonságaik miatt igen nagyra értékelték.

Ábra 23 Sportejtőernyő kupolák vázlata a, EFA-656 b, EFA-657/2

A francia válogatott 1968-ban Ausztriában, Grazban megtartott IX. Ejtőernyős Világbajnokságon mutatta be a hatvanas évek második felében kikísérletezett EFA-683 "Olympic" típusjelű ejtőernyőt. Kiváló tulajdonságai révén gyorsan népszerű lett és a világbajnokság egyik legjobb ejtőernyőjének tartották. Az "Olympic" általános mutatóit tekintve nem sokban különbözik a most már amerikai "Para Commander" -től, sportbeli tulajdonságai is hasonlóak. A legfőbb különbség, hogy a kupola elülső alsó pereme mentén kb. 500 mm-re a belépő éltől öt szeleten réseket vágtak ki az "EFA-656" ejtőernyőhöz hasonló formában. Csökkentették a kupola felső részének behúzását is. Ezek az újítások lényegesen megjavították az ejtőernyő megbízhatóságát, csökkentették a kupola megtelítődésekor keletkező rántást és nagymértékben javították az ejtőernyő stabilitását ereszkedés közben. A kupola első részén réseket képeztek, amelyek javították a kupola vízszintes irányú előre és hátra történő mozgatásának lehetőségét.

Ábra 25 EFA-686 "Super Olympic"

A kupola felülete 51 m2. Anyaga kiváló minőségű poliamid szövet. A kupolán 11 rést és 31 kivágást képeztek. A "Champion" tipusu nyitó kisernyő területe 2 m2.
A függőleges süllyedési sebessége 4,5-5 m/s, a vízszintes irányú pedig 5,2 m/s. A 360 fokos fordulóhoz 3-4 másodperc szükséges.
Az ejtőernyő 300 km/ó repülési sebességig használható. Súlya 13,8 kg.
Az "Olympic" mentőernyő kupolájának felülete 45 m2, az anyaga a főernyő kupolájáéval azonos poliamid. 20 szeletből varrták. Függőleges süllyedési sebessége 7,5 m/s. Súlya 5,8 kg.
Az "Olympic" továbbfejlesztett változata az EFA-686 "Super Olympic" . A Grac-i világbajnokságon már ezt is bemutatta a francia csapat. Az "Olympic" -hoz hasonló kiváló tulajdonságú ejtőernyő. A különbség a rések elhelyezésében van. Bonyolultabb lett az ejtőernyő behajtogatása, ami hátrányos a nagyobb meghibásodás lehetősége miatt.

Ábra 26 EFA-6520 "Paraclub" ejtőernyő

Az EFA-6562 "Sport" gyakorló ejtőernyő az "Olympic" és a "Super Olympic" ejtőernyőkkel való ugrás előtti edző-gyakorlóugrásokra készült.
A kupola felülete 55 m2, anyaga poliamid. 24 tartózsinórja van. 300 km/ó repülési sebességig használható. Süllyedési sebessége 5,5 m/s, a vízszintes irányú sebessége pedig 3-4 m/s. A 360 fokos forduló ideje kb. 4 másodperc.
Az EFA-697 B "Paraplane" az alacsony magasságról ugró kezdők számára mind szárazföldre, mind vízre. A kupola felülete 50 m2. Anyaga nylon. 24 tartózsinórja van. Süllyedési sebessége 5 m/s, vízszintes irányú sebessége pedig 7-12 m/s. Az ejtőernyő súlya 10 kg.
Az "EFA-676" deszantejtőernyő. A kupola felülete 74 m2. 24 tartózsinórja van. Süllyedési sebessége 100 kg. összsúly esetén 5,5 m/s. 300 km/ó repülési sebességig használható.
Az "Aérazur" francia ejtőernyőgyár a 70-es évek végén szorgalmazta, hogy az ejtőernyősök kiképző és gyakorló ugrásainak végrehajtásához térjenek vissza a léggömbök felhasználásához repülőgépek helyett. A gyár a lényeges költségek és a kiképzési kimutatások elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a léggömbökből történő ugrások esetén a költségek 50-75 % -kal csökkennének a repülőgépekből való ugrásokkal szemben.
A nyolcvanas évek elején forgalomba került "Requin" ejtőernyőrendszer fő és mentőernyőjét együtt helyezték el a háternyő tokjában. A mentőernyő kupolájának a felülete 21 m2, tömege 4 kg. A főernyő réselt körkupolás ejtőernyő, amely 50 m2 -es, 24 blokkszabású szeletből áll. A rései az 1-24 és a 22-23 zsinórok között vannak és hálóval fedettek. A zsinórok hossza 6 méter. Az ejtőernyők együttes tömege 11 kg.
Az ejtőernyő tokja sima anyagból készült. A könnyített hevederzeten nincs karabiner és a leoldórendszer 3 gyűrűs, kioldós. A főernyő nyitása kézikioldású kisernyővel történik /a kisernyő a heveder jobb oldalán van/ . A leoldózár fogantyúja párnaszerű és a mellheveder közelében található a hevederen, míg a mentőernyő kioldója a heveder bal oldalán van.

Ábra 28 A "Paraplane" ejtőernyő nyitáskésleltetési sémája. 1, kisernyő 2, kisernyő alátét 3, felkötőkötél 4, belsőzsák 5, fékzsinórrendszer