1917-ben Otto Heinecke mérnök és pilóta a Berlin-Schőneberg-i Schrőder és tsa cégnél épített egy igen praktikus ejtőernyőt a repülőgépekből való ugrások céljára. Valamivel korábban szerkesztett már egy léggömb-ejtőernyőt is.

 

A hevederek segítségével az ugró vállára erősített ejtőernyő bekötött rendszerű volt, az ejtőernyős súlya következtében nyílt ki az után, hogy az ejtőernyőt a repülőgéppel összekötő zsineg kihúzódott teljes hosszában és kirántotta az ejtőernyőtok zárótüskéjét. Heinecke mérnök igen alaposan foglalkozott a gépelhagyás problémájával. Annak kockázata, hogy kiugráskor a kinyíló ejtőernyő zsinórzata, vagy kupolája beakad a repülőgépbe igen nagy volt. Heinecke rendkívül eredeti ötletet alkalmazott: az ejtőernyősnek úgy kell kiugrania a gépből, hogy ejtőernyője a hátán legyen, mialatt egy kötél segítségével kapcsolatban ejtőernyője és a repülőgép. Ez a kötél nyitotta ki a kupolát, amikor már biztonságos távolságban volt a repülőgéptől. Az ejtőernyős ugrásoknál, ha tökéletesített formában is, de mind a mai napig megmaradt ez a kiugrási-nyitási módszer. Ez a módszer "bekötött ugrás" néven nálunk is jól ismert.

A Heinecke-ejtőernyőket rendszeresítették a német hadseregben. Idővel azonban kiszorították más német gyártmányú, valamint külföldi, többek között Irvin-féle ejtőernyők..
Az 1926-ban készült Heinecke-ejtőernyő gyapotszövetből való, felülete 50 m2 volt. 20 db kenderből sodort tartózsinór segítségével egyesült a hevederzettel. Az ejtőernyő súlya 6,7 kg. A későbbi Heinecke-féle háternyő bekötött rendszerű volt, kupolája Makkó-szövetből készült. Felülete 45 m2, süllyedési sebessége 5,5 m/s, súlya pedig 7 kg volt. Nyílási sebessége mindössze 2 másodperc. Heinecke mérnök készített még két másik ejtőernyőt.

Az egyik a "Heinecke-superlatív" elnevezésű, amelynek süllyedési sebessége 6 m/s, a súlya pedig 6,5 kg volt. A többi adata változatlan maradt. A másik a "Heinecke-Heico", kézi nyitású, súlya 5,8 kg, a többi adata változatlan maradt. Sok pilóta, köztük a híres Ernet Udet is a Heinecke-ernyőknek köszönhette életét.
Az első világháború után a Versailles-i Béke, amely Németországban is megtiltotta a hadiipari termékek gyártását, a Heinecke-ernyőket is érintette egy ideig.

 

Karl Schmittner technikus 1917. végén szerkesztett egy léggömbös ejtőernyőt, amely a világháború idején bevált ejtőernyő volt. A német léggömbös egységeknél rendszeresítették. Az ejtőernyőt a léggömb tartókötelére erősítették. Ennek is az volt a hibája, hogy a kosarat csak abban az irányban lehetett elhagyni, amelyik oldalon az ejtőernyő volt.
Később Schmittner megszerkesztette a "KS" ejtőernyőt, amelyet mind háternyőként, mind ülőernyőként használni lehetett. A kupoláját 24 gyapjúszövetből készült szeletből varrták, úgy, hogy mindegyik szelet 9 cikkelyből állt. A kupola felülete 50 m2, süllyedési sebessége 4,5 m/s, súlya 5 kg volt. Nyílási ideje pedig 2 másodperc.

 

A következő Scmittner által alkotott ejtőernyő egy kombinált háternyő volt, amelyet "L-62"-nek neveztek el. Kombinált volt, mert repülőgépek, léggömbök, kormányozható léghajók személyzete számára megfelelt. Használni lehetett bekötött és késleltetett nyitású rendszerben egyaránt. Kupolájának felülete 62 m2, süllyedési sebessége 5 m/s volt. Ez az ejtőernyő is két másodperc alatt nyílt ki.

 

A Saar vidéken lakó, német származású Jacob Kiifer 1920-ban szerkesztett egy kombinált ejtőernyőt olyan kupolával, amelyet szabályos köralakban helyezett a tokba. A tokfedelek tartották a kioldó-berendezéssel és a nyitó-ernyővel összekapcsolt gumiszalagokat. Ez utóbbi a tok külső oldalán egy kis zsebben volt elhelyezve.
Max Unz az első világháború vége felé készített egy háternyőt, amit néhány év múlva tökéletesített. A 80 m2-es kupola pamutszövetből készült és tartózsinórok segítségével, valamint két hevederrel csatlakozott egy széles övhöz. A kupolát a tokból egy kisernyő húzta ki. 80 kg terhelés esetén az ejtőernyő süllyedési sebessége 5 m/s volt, súlya pedig 5 kg. A tok puha anyagból készült.

A berlini B.G.Textilwerke üzem 1921-ben szerkesztett egy ejtőernyőt, amelynek egész alakja gyűrűre emlékeztetett, középen lefelé bemélyítve. A tartózsinórokat a gyűrűsfelület két szélén helyezték el. A belső felület berántó gumik segítségével automatikusan állítható volt. A berántó-gumikat a tartózsinórok belső rendszeréhez erősítették, amelynek rendszerét a gyárban dolgozták ki. A tartózsinórok belső kifeszítésű rendjét megfelelő anyagok - szövet vagy zsinór - felhasználásával szabályozták az ejtőernyő megépítése során. A kupola külső vagy belső szegélyének lehúzása céljából a hevederzeten egy fogantyút alkalmaztak, amelynek segítségével kézi úton változtatták a kupola alakját.

A magdeburgi német Rudolf Paasch 1922-ben épített egy ejtőernyőt, amelynek a nyitása az esernyő elve alapján került megszerkesztésre. Az ejtőernyőzáró bordázattal rendelkezett, amelyen a feltaláló selyemszövetet feszített ki. A bordázat a kupola alatt helyezkedett el és az ejtőernyő hordozó-felületének növelését szolgálta.

 

1924-ben Heinrich Gunermann épített egy új ejtőernyőt, amely a "BAE-GU" (Baumler-Gunermann) elnevezést kapta. Még ugyanez év április 18-án Ernest Udet főhadnagy 1200 m magasságból ki is próbálta a müncheni repülőtéren.
A "27-II-S-20" típusnevű bekötött rendszerű ejtőernyőt egészen 1945-ig gyártották mind háternyőként, mind ülőernyőként. Az 50,4 m2 felületű, 8 m átmérőjű kupolát 20 szeletből, selyemszövetből készítették. A kupola a hevederzethez 20 tartózsinór segítségével kapcsolódott. Az ejtőernyő süllyedési sebessége 5,5 m/s, a súlya pedig 8 kg volt.

1930-ban készült el a "30-I-S-24-B" elnevezésű ülő ejtőernyő, amely bekötött rendszerben működött és egészen 1945-ig használták. A kupolát selyemszövetből készítették, 24 szeletből. Minden szeletet négy cikkelyből állítottak össze. Az ejtőernyőnek 24 tartózsinórja volt. A kupola felülete 45,8 m2, átmérője 7,5 méter, süllyedési sebessége 6 m/s, súlya, pedig 10 kg volt.

Gyártottak egy ugyanilyen típusú változatot "Kombiniert" (kombinált ejtőernyő) elnevezéssel mind kézi nyitású, mind bekötött rendszerben. Ennek az ejtőernyőnek a kupolája, eltekintve attól, hogy a felülete egy kicsit nagyobb volt, megegyezett Irvinnek az "Irvin-SP" típusú ejtőernyőnek kupolájával. Ennek a háternyőnek a típusjelölése "30-II-S-24-B" volt. Műszaki jellemzői mindenben megegyeztek a "30-II-S-24-B" ejtőernyőével, kivéve a súlyát, amely 10,7 kg volt.

 

Fred H. Fleck ejtőernyős saját tapasztalatát felhasználva l934-ben megépítette a "34-M-18-R" ejtőernyőt. A kupola felülete 31 m2 volt és makószövetből készült. Egy m2 makószövet súlya 61 gramm volt. A körkupolát 18 szeletből varrták és az egyes szeletek négy cikkelyből álltak. A kupola alsó peremére megfelelő módon 9 légzsebet erősítettek, amelyek gyorsították a kupola kinyitását , utána pedig stabilizálták a kupola ereszkedését.

 

1936-ban Rudolf Neumann épített egy olyan ejtőernyőt, amelynek kupolája egy csúcsával felfelé fordított kúpra hasonlított. Az ejtőernyő tartózsinórjai fülecsekbe voltak befűzve, amelyeket a kupola közepén elhelyezett rúdhoz erősítettek. A szabályozható zsinórok végei egy tartórúd csúcsán elhelyezett gyűrűhöz voltak erősítve és változtatni lehetett a hosszukat.

A két világháború közötti időben a Berlin melletti Schőnebergben működő német Schrőder Co. ejtőernyőgyár az ejtőernyőknek több típusát állította elő. Az elvégzett kísérletek alapján a gyár az ejtőernyők korszerűsítésének néhány problémáját eléggé eredeti módon oldotta meg. Többek között 1925-ben kidolgozott egy berendezést a kupola idő előtti kinyílásának megakadályozására, 1926-ban megoldották a kupola önműködő feltöltődésének módszerét, 1929-ben készítettek egy berendezést a tok elrendezésére. 1933-ban korszerűsítették a tok felszerelésének technikáját, valamint 1936-ban a kupola kinyitásakor fellépő dinamikus rántás csökkenését, elősegítő szerkezetet, amely egyúttal elejét vette a kupola felrepedésének is. 1937-ben az ejtőernyő hevederzetére készítettek egy berendezést, amely elősegítette a gyorsabb nyílást.

 

A Schrőder cég egyik utolsó ejtőernyő típusa egy körkupolás mentőernyő volt, amelynek a kupoláját 16 selyemszövetből készült szeletből varrták össze és a felülete 45 m2 volt.
Wilhelm Schaffner mérnök 1934-ben tervezett egy ejtőernyőt két, egymás fölött elhelyezett kupolával. A két kupola belépő éleit szabályozható zsinórokkal kötötte össze. Ezen kívül a tartózsinórokat az alsó kupola belépő éle köré erősítette a szabályozható zsinórok csatlakozási pontjai közé.

Gerhard Sedlmayer 1935-ben Berlinben tervezett egy ejtőernyőt, amelyen mérsékelte a kupola nyílásakor fellépő rántást. Az általa végzett kísérleti tapasztalatok alapján olyan eredményre jutott, hogy a kupola nyílásakor fellépő dinamikus rántás mértéke nem mindig alakul egyenletesen, aminek következtében a kupola időnként jelentős mértékben kifeszül, ami magában rejti a kupolaszakadás veszélyét. Az ötlete nyomán készült ejtőernyőnél a tartózsinórokat csupán a kupola - a kellő mértékben megerősített - belépő éléhez erősítették, amelyeket a szélkémény pereméhez erősített zsinórok szabályozható módon kapcsoltak össze úgy, hogy a kupola - bizonyos határokon belül - eltolódhatott. Ennek az eltolódásnak a következményeként a kupola dinamikus rántást "átvette", illetve gyengítette és egyidejűleg a szövet szétrepedésének veszélyét is csökkentette. Minden második tartózsinórt egy hurokkal a szélkémény pereméhez erősítették.

 

A "RUFA-12-B" körkupolás mentőernyőt a "Schrőder" gyár állította elő és gyártotta 1939 óta. A kupola felülete 42 m2-es, súlya 10 kg volt. Az ejtőernyőt a 400 km/ó sebességgel haladó repülőgépekhez tervezték.
Wilhelm Weirauch a második világháború során épített egy motorral kombinált ejtőernyőt. Az ejtőernyő lehetővé tette, hogy az ugrást jelentős késleltetéssel és alacsony magasságból is végrehajtsák. Ezt segítette elő a motor is, amely csökkentette a süllyedési sebességet, valamint lehetővé tette a földet érést a tervezett helyre.
Az ejtőernyőnek a német ejtőernyős alakulatoknál történő rendszeresítését meggátolta Németország kapitulációja.
Ugyancsak a háború idején Neuhauser mérnök papírból szerkesztett egy ejtőernyőt, amellyel le lehetett dobni élelmiszert tartályokban és 50 - 500 kg-ig terjedő súlyú egyéb terheket is, pl. bombákat, robbanóanyagokat, stb.

A már ismertetett Hoffmann-féle háromszögletű ejtőernyőn kívül a 30-as években, Németországban nem terveztek háromszögletű ejtőernyőt. Erre ismételten csak 1942-ben került sor a reichlini német kísérleti központban, ahol hosszas kísérletezés után megszerkesztették az "RZ-36"-os háromszögletű ejtőernyőt. Tekintettel arra, hogy a tökéletesítésében számos német szakértő működött közre, így nem lehet egyértelműen megjelölni a szóban lévő ejtőernyő szerkesztőjét. Az ejtőernyővel folytatott kísérleteket csak a háború után 1950-1952 folyamán az egykori NSZK-ban a "Richard Kohke" ejtőernyőgyár újította fel. A kísérletek befejeztével az "RZ-36" kupoláját háromszög alakban, 10 db perlonból készített zsinórral vitelezték ki. A kupolát, amelynek nem volt kéménynyílása, felépítésében végtelenül egyszerű, használatában, pedig praktikus 20 db tartózsinór segítségével kötötték össze.

 

A kupolának az 1-0-20-as számú zsinórok közti része az ejtőernyő kinyitásakor sajátságos fúvókát alkotott, amely automatikusan beállt szélirányba. Ez a művelet igen nagy jelentőségű volt az ejtőernyős szempontjából.
A háromszögletű ejtőernyővel folytatott kísérleteket Friburgban végezték. Az ugrásokat mind bekötött, mind kézinyitásos kivitelben folytatták. a süllyedési sebessége 3 m/s volt és lengés nélkül ereszkedett. Könnyű volt az irányíthatósága is. A kupola kinyitásakor fellépő dinamikus rántást az ejtőernyős ennél az ejtőernyőnél nem érzékelte.

A háromszögletű ejtőernyőt az egykori NSZK ejtőernyősei 1956-ban a Dubendorfi Nemzetközi Légibemutatón mutatták be, ahol nagy érdeklődést váltott ki, különösen az alacsony süllyedési sebessége miatt.
A Kohnke ejtőernyőgyár előállított ejtőernyőket mind bekötött, mind kézinyitású kivitelben. Ezen felül készítettek mentőernyőket is ugyancsak háromszögletű kupolával, de némileg kisebb felülettel.
A 66,6 m2-es felületű kupolát perlonszövetből, vagy makó szövetből készítették. A kupolával az ugrásokat 100 m-es magasság alatt és 325 km/ó repülési sebesség felett nem engedélyezték. A kupola felső felületének átmérője 2,4 méter, süllyedési sebessége pedig 3,6 m/s volt. Az ejtőernyő súlya perlonkupolával 10 kg, makókupolával 11 kg. Az ejtőernyőt mind gyakorló sporternyő, mind pedig mentőernyő kivitelben készítették.

A volt NSZK-ban kidolgoztak és kipróbáltak egy igen eredeti ejtőernyőt, amelyet a tervezője "Légcellás ejtőernyőnek" nevezett el. A kupola 37 db egyedi kisernyőből állt. Ezeknek a kisernyőknek hatélű és egyenként 1,15 méter átmérőjű kupolája volt, amelyeket mindössze a sarkaiknál erősítették csak egymáshoz. A többi helyen a kisernyők egymással való kapcsolat nélkül feküdtek fel.
Ez az ötletes szerkezetű ejtőernyő a vízszintesen szálló repülőgépből 30 méteres magasságból is lehetővé tette az ugrásokat. A kupola igen gyorsan nyílott ki, mivel az egyes ejtőernyőcskéi teljes egészében nyomban megteltek levegővel és eloszlottak valamennyi irányban.

A nyitott és a levegőben laposan felfekvő, kupola nem vett fel körkupolás formát, minimális volt a lengése és igen enyhe földet érést tett lehetővé. Nagy előnye volt még, hogy a földet érés után még szélben sem következett be az ejtőernyősnek a földön való vonszolása, mivel a kis ernyők azonnal összecsukódtak és a sok rés miatt a kupola a földön nem tudott levegővel megtelítődni. Minden egyes kisernyőnek 6 db 2 méteres tartózsinórja volt, így a tartózsinórok egyikének, vagy másikának az elszakadása semmiféle veszélyt nem jelentett, mivel a többi kisernyő erősen hozzá volt erősítve a másikhoz.
Ennek az ejtőernyőnek a behajtogatása mindössze 5 percet vett igénybe.

A sportejtőernyőzés a résztvevők számára hatalmas összegbe került, egy egész csapat számára azonos felszerelést beszerezni szinte lehetetlen volt. Ezért a 70-es évek végétől az egyéni ugrók, csapatok, cél- és formaugrók, sőt egyre gyakrabban ejtőernyős-mutatványosok is tömegével fordultak a nagy, közepes, sőt kis vállalatok marketing vezetőihez reklámfelszerelésekért. Gondot okozott a reklámfelszerelésekért folytatott versengés, egymásra licitálás, hiszen télen és az ugrásidény kezdetekor rengeteg levél érkezett a "kapósabb" cégekhez. Annál is inkább, mert egy-egy ejtőernyős, vagy csapat a siker reményében egyszerre több helyre is írt - nagyon sovány eredménnyel. A cégekhez - egyebek között - sportruhára, cipőre, kesztyűre, sisakra, esetleg ejtőernyőre és sok egyéb, az ejtőernyőzéshez is szükséges felszerelésre vonatkozó reklámozási kérelem érkezik "kunyeráló levél" formájában. A kérelmezők sokszor azzal sem voltak tisztában, hogy a reklám ellenében milyen ellenszolgáltatás kérhető és hogy a szerződést milyen formában kell összeállítani, hogy ne fizessenek rá, hogy "ár alatt" ne adják el magukat. A helyes határ megtalálása igen nehéz volt.

Az is problémát jelentett, hogy a jó szerződéseket csak olyan sportolók kapták, akiknek teljesítményeit már jegyezték. Azt is figyelembe kellett venni, hogy ha valaki már egyszer szerződést írt alá egy céggel, onnan átpártolni csak "drága áron" lehetett. Szomorú tapasztalat volt, hogy csak nagyon nagy szerencsével lehetett olyan céget találni, amelyiket nem csak a reklám érdekelte, hanem hajlandó volt az ejtőernyőzést is támogatni.

A nyolcvanas években a Németországban számos helyen megrendezett repülőnapokat a lakosság mindig nagy érdeklődéssel figyelte. Ezek a bemutatók a szenzációs és hátborzongató mutatványok mellett azt is bizonyítani akarták a nagyszámú közönség előtt, hogy az ejtőernyős ugrások - a szabályok betartása esetén - már közel sem veszélyes vállalkozások.
Érdekes módon, annak ellenére, hogy a női ejtőernyősök bemutató ugrásai mindig fő attrakciónak számítottak az ilyen rendezvényeken, női ejtőernyősök csak elvétve vettek ezeken részt. Ennek részben az is lehetett az oka, hogy az ugrások magas költsége miatt nem volt elég gyakorlatuk és így valóban kötélidegek kellettek ahhoz, hogy a 600 méteres magasságban repülő Fokker gépből a bizonytalan mélységbe vessék magukat, csupán a Heinecke-ejtőernyőbe vetett tökéletes bizalom alapján.

A Heinecke-ejtőernyők újabb változatának a repülőgépből való kiugrás és a kupola fellobbanása között mindössze két másodperc telik el. A kupola eredeti makó-szövetből (egyiptomi gyapotfajta) készült, ami nagyon könnyű és ugyanakkor rendkívül erős.
A kupola 20 db háromszögletű szeletből áll, amelyek csúcsaikkal fent csatlakoznak a kéménynyíláshoz, lent pedig a belépő élnél minden szelet 1 méter széles, így a kupola kerülete húsz méter. Minden egyes szelethez egy zsinór van rögzítve, amelyek egy csomóba futnak össze. A csomó mögött két tartókötél van felerősítve, amelyek karabinereit az ugró a hevederzethez rögzíti. A kupola közepén fent kéménynyílás található. A kéménynyílástól az ugróig húzódik egy zsinór, amelynek a lehúzásával csökkenthető a kupola felülete, ezáltal a merősebesség is, amellyel befolyásolható az ejtőernyő irányítása is.

Az ejtőernyő tokja három vékony bowden-huzallal van lezárva, amelyek a repülőgépben rögzített bekötőkötélhez vannak erősítve. A tokot ily módon a bekötőkötél bontja a bowden-huzalok segítségével. A régebbi típusoknál nem alkalmaztak bekötőkötelet, így az ejtőernyőt kézikioldóval nyitották. Ezeknél 4-5 másodperc is eltelt a kupola belobbanásáig és ez alatt kb. 50 métert zuhant az ejtőernyős.
A süllyedési sebessége 6,6 m/s, amely a középső irányítózsinór lehúzása esetén elérheti a 8,33 m/s-ot is.
Az ejtőernyő célba ugrásra nem igazán alkalmas, ugyanis nehezen irányítható.

Igen érdekes és figyelmet érdemlő Lola Vorescou ejtőernyősnő esete, aki 18 éves koráig, tanulmányainak befejeztéig kolostorban nevelkedett. A kolostorból kikerülve Münchenben élt, ahol éppen a Hitler-Ludendorff puccs tombolt. Teljesen egyedül élt, munkanélküliként. Hirdetés útján próbált magának munkát találni. A hirdetésben az állt, hogy "18 éves sportelfoglaltságot keres". Egy müncheni repülőgépgyár, amelyik az első világháborús repülőgépekből sportgépeket barkácsolt össze, jelentkezett a hirdetésre. A cég a piacra dobott új ejtőernyője bemutató ugrásaihoz keresett embert. Lola, bár még nem is hallott ejtőernyős ugrásról, kényszerhelyzetben aláírta az eléje tett szerződést. Hamarosan megtanulta az ejtőernyős ugrás technikáját és megkezdte az ugrásokat, sőt 1923-ban még a repülést is megtanulta. Nem sokkal később a müncheni repülőtéren találkozott az akkori idők csillogó sportrepülő alakjainak egyik mesterével, Ernst Udet-tal. Két évvel később Lola Vorescou már végre is hajtotta ugrását Ernst Udet kétfedelű gépéből.
1927-ben Lola férjhez ment Schtötterhez. Lola a "müncheni gyermek"-ként reklámozott ejtőernyős ugrásaival jelentős karriert futott be más városokban is. Sőt 1934-ben végrehajtott egy 3500 km-es vontatásos vitorlázórepülést is, amely az akkori viszonyok mellett kimagasló teljesítménynek számított.

Lola karrierje szempontjából azonban az 1937. év volt a legjelentősebb: 7350 méteres ugrásával új magassági világrekordot állított fel. A 7350 méterből 5000 métert szabadeséssel tett meg. A világrekordnak köszönhetően Lola a repülőnapok attrakciója lett. Ezeken azonban nem a nagy magasságokból, hanem a földközelből végrehajtott ugrásokkal mutatták be a résztvevők a különleges produkcióikat. Lola ekkor már a "levegő királynője", minden más női ugrónál jobban tudta ámulásra késztetni a közönséget. Egyik specialitása az volt, hogy műrepülést végző vitorlázógépből hajtott végre ugrást.

 

Az 1981-ben megjelent Swift- konstrukciónál a fejlesztés érdekében a kupola cellái nem a hosszában, hanem a keresztbe terített anyagból lettek kiszabva, a kisebb hajtogatott térfogat és a régi, nagyobb felület elérése érdekében.

 

Ezzel a kialakítással a bordák varrata jelentősen megváltozott. A kisebb térfogat érdekében (6,88 cm2) szükséges kevesebb varrás és kevesebb anyag miatt a bordák varrata az eddigi 9 rétegből 4 rétegűvé vált. Ez a konstrukció még azt is lehetővé tette, hogy a cellaszélességet, amit eddig a szövött anyag szélessége határozott meg, tetszőlegesre vegyék, tehát kevesebb cellából is fel lehet építeni rövid hurokhosszú és nagy fesztávú kupolát. Az ejtőernyők így kisebb térfogatban jelentkeztek hajtogatáskor.

Az új konstrukció bebizonyította, hogy a "hintaszékhatás" (lengés) nem a cellaszámtól függ, hanem a kupola felületétől. Amíg a kisebb hajtogatott térfogat miatt vékonyabb anyagból és kisebb kupolafelülettel készített ejtőernyők 7, sőt esetleg 9 cellásak voltak, addig az először megjelent Swift-konstrukció 5 cellás volt, de - szerencsétlen módon - a felülete csak 16,72 m2 volt, ami lengéshajlamot okozott. Ezért 1982-ben piacra került a "Cirrus-Cloud" már olyan 5 cellás Swift-konstrukció volt, amelynek a felülete 21,36 m2 lett és ezzel megszűnt a lengése is. A célra való ráhelyezkedéskor azonban az enyhe oldalcsúszási hajlama, amely irányítási tulajdonság, célba ugrásra nem igen tette alkalmassá.

Az egykori NDK-ban a Seifhennersdorfi Ruházati Vállalatnál Günter Wagner tervezőmérnök vezetésével többféle ejtőernyőt is gyártottak. Az ejtőernyők típusjele a gyártási helyszínre utalva - az "SF" lett (Seifhennersdorfer Fallschirme kezdőbetűi alapján).
Az első ejtőernyők a pilóták számára készültek "S-27/2" típusjellel.
Hosszabb kísérletezés eredményeképpen az első sikeres ejtőernyő az "RL-3" volt. A kör alakú kupola felülete 64 m2 volt, 28 hernyóselyem szeletből varrták, 7 réssel rendelkezett. Süllyedési sebessége 5 m/s. Továbbfejlesztett változata az "RL-3/2" ejtőernyő. A körlakú kupola felülete 60 m2 volt, 28 szeletből állt. A kupolán 6 rés található 6 m2-el. 180 km/ó repülési sebességig használható. Süllyedései sebessége 6 m/s, vízszintes irányú sebessége, pedig 4 m/s. 360 fokos fordulójának ideje 4-5,5 mp. Súlya 11 kg.

 

Az "RL-3/2" módosításaként jelent meg az "RL-3/4" ejtőernyő A kupola felülete kb. 70 m2, 28 szeletét sima selyemszövetből varrták. Légáteresztő-képessége 200 l/m2-ig terjed másodpercenként. A kupola hátsó belépő éle és a 2. és a 27. zsinórok között, valamint az elülső belépő élnél a 12. és 17. zsinórok között kivágott. Összesen 13 rést vágtak a kupolán. A kupola közepe nem behúzott, ebből a szempontból a klasszikus ejtőernyőkhöz tartozik. Függőleges süllyedési sebessége 5 m/s, a vízszintes irányú pedig 6 m/s. A 360 fokos forduló ideje 3 másodperc, súlya, pedig 11 kg.
Az "RL-6" kísérleti siklóejtőernyőt l968-ban mutatták be. A kupola felülete 32 m2. Süllyedési sebessége 4 m/s, vízszintes irányú sebessége, pedig 5-6 m/s. Az ernyő, versenyzésre még alkalmatlan volt, mivel ereszkedés közben a sebességek élesen változtak, nem voltak kiszámíthatók.

 

Az "SF" szériákban készült még az "RS-2/5", az "RS-4" és az "RS-4/1". A magassági ugrásokhoz az "RS-8" sportejtőernyő, az "SE-4" szögletes mentőernyő, az "SF" szögletes pilótaernyő, a "RE-1/D" körkupolás ejtőernyő vitorlázórepülők részére.