Az 1910-es években végrehajtott ugrások eredményeikkel és gondjaikkal együtt komoly ösztönzést adtak a további kutatásokhoz. Világossá vált, hogy a repülés nagyszerű fejlődésével, az uj körülményeknek megfelelő ejtőernyők előállításával már csak komoly tudományos alapon, a levegő körülményeinek gondos tanulmányozása alapján lehet foglalkozni.
Amit Drevnyickij ejtőernyős tevékenységének ismertetésénél említésre került, a Szentpétervár-i repülőünnepségen lezuhant Macijevics pilóta esete mélyen megrázta a helyszínen lévő 39 éves pétervári drámai színészt Gleb Jevgenyevics Kotelnsikovot / 1872 - 1944 / is, ami uj, meghatározó fordulatot adott további életének. Elhatározta, hogy egy olyan ejtőernyőt épít, amelyik biztonságosan megmenti a pilóták életét bármilyen légikatasztrófa esetén. Elhatározásában az is megerősítette, hogy nemegyszer megfigyelte Drevnyickij ejtőernyős ugrásait is és tudott a francia Kastelli de Pelate ugrásairól.
Kotyelnyikov abból indult ki, hogy olyan ejtőernyőt kell szerkeszteni, amely összerakható, kevés helyet foglal el és amely a pilótára erősíthető. Bármikor a pilóta akarata szerint nyílik, automatikusan a kiugrás után.
Úgy gondolta, hogy az ejtőernyőt egy megfelelő konténerben kellene elhelyezni, ahonnan egy retesz oldásával rugó lökné ki a levegőbe. De hogyan oldja meg ezt a látszólag egyszerű kérdést?
Először is fontos kérdés volt, hogy milyen méretű és súlyú legyen a konténer, amiben az ejtőernyőt elhelyezi, továbbá az, hogy milyen anyagból készüljön? Miből legyen a kupola anyaga? Ezekkel a kérdésekkel Kotyelnyikov egyáltalán nem volt tisztában.

Végül is a véletlen segítette. Egyik alkalommal színházi előadás után barátaival és színésztársaival sétálni indultak. Séta közben az egyik színésznő kérte a férjét, hogy adja oda a táskáját, mert nagyon hűvös van. " Talán bizony a táskád fog felmelegíteni? " tréfálkozott Kotyelnyikov. " Ez fog felmelegíteni! " mondta a színésznő és táskájából kihúzott egy nagy selyemsálat.
Kotyelnyikov felkiáltott örömében : " Megvan ! Megvan! Ez az, ami nekem kell! " És elképedt társainak elmagyarázta örömének az okát.
Úgy döntött, hogy otthagyja a színházat és kizárólag ejtőernyő szerkesztéssel fog foglalkozni. Először is elolvasott minden fellelhető szakirodalmat és csak ezután látott hozzá az érdeklődését egyre inkább lebilincselő tanulmányok készítéséhez. Rendkívüli makacssága és módszeressége, amit a színházi pálya fejlesztett ki benne, lehetővé tette számára, hogy egyre inkább felszámolja szakmai hiányosságait.
Az alapkísérletek befejezése után, amellyel Kotyelnyikov az ejtőernyő szerkesztését elkezdte, nagy energiával látott hozzá a valódi ejtőernyő gyakorlati kidolgozásához. Számításai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az ember számára biztonságos ejtőernyő-kupola átmérőjének több mint hét méteresnek kell lennie.

Az ejtőernyőt egy fém, puttonyszerű hátizsákban szerette volna elhelyezni. A legelső ilyen ejtőernyőjét így írja le : " A fémputtony alján két acélrugón nyugvó polc volt. A polcot egy szorítókötés nyomta le. Az ejtőernyő kupolája ezen a polcon volt elhelyezve. A fémputtonyt végül egy tokfedél zárta le, amelynek az alján szintén rugók voltak felszerelve azzal a céllal, hogy a " kupola kilövésekor " a fedél könnyen és gyorsan eltávolodjon a kupola útjából. A nyitó zárhoz egy kis szíjat erősítettem. A szíj végén egy karikát helyeztem el, hogy a pilóta maga is kinyithassa ejtőernyőjét, miután kiugrott a repülőgépből. Természetesen a zár bekötött rendszerű nyitását is biztosítani kellett, amihez az ejtőernyő nyitó készülékét egy zsinórral a repülőgéphez kellett erősíteni / rögzíteni /. Ebben az esetben Macijevics szerencsétlenségére gondoltam. Ilyen helyzetben ugyanis zuhanás közben az ember a súlyával nyitja ki az ejtőernyőt.

A kupola anyaga selyem lett, felülete 54 m2 volt. Az ejtőernyőt, tartalmazó fémputtonyt hevederekkel erősítették a pilótára. Az ejtőernyő Műszaki újszerűsége volt még, hogy a kupolát 24 ék alakú szeletből varrta össze, ami előnyösen növelte a szilárdságát, továbbá az, hogy hevederzetet készített, amely mellhevederből, két vállhevederből és két combhevederből állt. Az ejtőernyőnek Ily módon történő felfüggesztése már alkalmas volt arra, hogy az ejtőernyő nyitásakor fellépő rántást elossza a test egész felületén és így megkönnyítse az elviselését. Természetesen ez az ejtőernyő hosszú kísérletek után alakult ki.
Az első legjobban sikerült modelljét Kotyelnyikov " novgorodi " -nak nevezte, mivel 1911. augusztusában Szentpétervártól nem messze, Novgorodban próbálta ki először.

A sikeres novgorodi kísérletek után szabadalmat akart kérni találmányára " Mentőtok pilóták számára " néven. Hosszú és gyötrelmes munka árán érte el, hogy 1919. november 9-én " Védelmi Bizonylatot " kapott, de szabadalmaztatni nem tudta.

A róla szóló tudnivalókat az " Ipari és Kereskedelmi Pénzügyi Értesítő " 1911 évi decemberi, 52. számában tették közzé.
Az ejtőernyő sikeres szerkezetnek bizonyult, ennek ellenére a kísérletek folytatásához és az ernyő tökéletesítéséhez, gyakorlati megvalósításához szükséges anyagi támogatást a katonai parancsnokság továbbra sem biztosította.

A kísérleteket a tökéletesített ejtőernyővel 1912. március 6-án tovább folytatta Szentpétervár közelében, Szaluzi községben. Erre a célra Kotyelnyikov egy 76 kg -os próbababát készített. A kísérlet végrehajtására szakértők előtt került sor, akik a léggömbből történő ugrást javasolták.

A bábut hozzáerősítették a léggömb kosarához és az Gorskov kapitány vezetésével és Kraszovszkij altiszttel 200 méter magasságba emelkedett. Az előzetesen megbeszélt jelre: háromszoros kürtszóra ledobták a bábut. A selyem lassan kihúzódott, a kupola először körte alakot vett fel, majd néhány pillanat múlva szép fehér kupolává változott. Az ejtőernyő ereszkedési sebessége mindössze 1,7 m/s volt.
A jelenlevők lelkes ujjongással fogadták a nagyszerű látványt. A pétervári újságok másnap közleményekben és riportokban méltatták a szenzációs eseményt.

A kísérleteket 10 nappal később ugyanezen a helyen megismételték, de ezúttal 100 és 60 méteres magasságból. A konstrukció most is kifogástalanul működött. Annak ellenére, hogy az ejtőernyő a kísérletek során kitűnt egyszerű, könnyen kezelhető szerkezetével, használhatóságával és megbízható kinyílásával a hatóságok továbbra sem voltak hajlandók foglalkozni ezzel az elmés szerkezettel. A feltaláló mégis folytatta Kísérleteit és az ernyő tökéletesítését. Egyebek mellett kipróbálta az ejtőernyő bekötött rendszerű nyitását, valamint a hevederzettől való lekapcsolását zuhanás közben / rosszul kinyílt ejtőernyőtől ugyanis biztonságosabb megszabadulni és a tartalékernyőt kinyitni /. Ejtőernyőjét " RK-1 " -nek / R-russzkij, K-Kotyelnyikov, vagyis orosz Kityelnyikov-nak / nevezte le. Kupolájának felülete 54 m2, a szeletek száma pedig 24 volt. Az " RK-1 " et külföldön is ismerték és érdeklődtek iránta.

V. A. Lomacz, akinek az " RK-1 " -et gyártania kellett volna Oroszországban, kivitte Franciaországba, ahol 1912. január 3-án " Lomacz-Kotyelnyikov " néven közzétették a leírását. Az ejtőernyővel való megismerkedés után, A Francia Repülőklub javaslatára még 1912 januárjában sor került a kipróbálásra is Rouenben, ahol Osszovszkij orosz ejtőernyős mutatta be az 54 méteres Szajna-hídról. A bemutatót nagy tömeg nézte végig.
Az ejtőernyő tökéletesen működött és kinyílása után szép lassan ereszkedett le a vízre. Osszovszkij többször is megismételte az ugrást. A kísérletek eredményét egy francia különbizottság hitelesítette és még ugyanezen évben 438612-es számon Franciaországban szabadalmazták. A francia roueni Kísérleti ugrások a helyi lapokon kívül jelentős külföldi visszhangot keltettek. Az " RK-1 " hatalmas sikerén felbuzdulva egy kereskedőkből álló csoport részvénytársaságot akart alapítani az ejtőernyő gyártására. Oroszországban a hivatalok bürokratikus vaskalapossága miatt az elismerés elmaradt.

Változást csak az első, 1914. augusztusában kitört világháború hozott, a jelentős légi veszteségek miatt Oroszországban is lassan felfigyeltek az ejtőernyő jelentőségére. Oroszországnak komoly valutáris nehézségei voltak, gondot jelentett az ejtőernyő külföldről történő behozatala. Ezért Kotyelnyikovot berendelték a hadsereg-parancsnokság Mérnöki Főosztályára " igen fontos megbeszélések " céljából.
Kezdetben 70 db. " RK-1 " -et rendeltek meg az orosz gyártmányú négymotoros Ilja Muromec repülőgépek személyzete számára. Különösen jelentős volt az ejtőernyő iránti érdeklődés az orosz léggömbös megfigyelők részéről, mivel léggömbjeiket egyre gyakrabban gyújtották fel a rájuk vadászó géppuskázó vadászrepülők.

Abban az időben a léghajósok rendelkezésére lényegében csak a francia Juchmess-féle ejtőernyők álltak. Az ernyőt egy kosárban a léggömb oldalára erősítették, amely így megbízhatatlan és veszélyes volt.
Kotyelnyikov korszerűbb, már tokkal ellátott ejtőernyőjének - melyet kis számban Pétervárott gyártottak - a rendszeresítése csak 1916. őszén került sor, ekkor kezdték meg a harcoló alakulatok ellátását.
Minden üzemelő léggömbön csak egyetlen ejtőernyőt helyeztek el a terhelés jelentős növelésének elkerülésére.

A léggömbösök azt javasolták, hogy a fémtokot távolítsák el, a kupolát függesszék fel szabadon a ballon vezérsíkjára, aminek az volt a hátrányos velejárója, hogy erős szélben a kupola belobbanhatott és arra is volt példa, hogy a léghajóst kirántotta a gondolából.

A probléma megoldására N. D. Anyescsenko azt javasolta, hogy a kupolára húzzanak egy zsákot a felesleges belobbanások megelőzésére. A módszert a kísérletek igazolták és a katonai bizottság javasolta az elterjesztését az összes frontokon. 1912. január 12-én harci helyzetben először egy kormányozható léghajó megfigyelője ugrott ki 250 méteres magasságból és sikeresen földet ért.
A hatóságok azonban a francia Juchmess ejtőernyőket rendszeresítették a léghajósoknál.
Kotyelnyikov tanulmányozta ejtőernyője használatának tapasztalatait harci körülmények között és elvetette a merev, kényelmetlen tokot, egy puha, hajlékony tokkal cserélte fel, amelyet ma is használnak. Sikeresek voltak a próbababákkal végzett kísérletek 1917. május közepén 300 méteres magasságból, majd emberekkel 500 méterről. Ennek ellenére a parancsnokság csak a Juchmess ejtőernyőket rendszeresítette a léghajós egységeknél.

Az orosz pilóták is bizalmatlanok voltak az ejtőernyővel szemben és elterjedt az a téves nézet, hogy csak a gyávák visznek magukkal ejtőernyőt.
A növekvő számú katasztrófák következtében a parancsnokság a háború vége felé mégis legyártatott 700 db. " RK-1 " ejtőernyőt, mivel az ugrások ezekkel veszélytelennek bizonyultak.
Az első világháború meggyorsította a légi járművek, különösen a repülőgépek tökéletesítése terén végzett munkálatokat és kutatásokat. Ennek ellenére a repülés meg mindig veszélyes volt, főleg azért, mert az akkori ernyőkkel a repülőgépet csak egy irányban lehetett elhagyni veszélytelenül. Ezért ez okból az első világháborúban lelőtt több mint 6000 repülőgép pilótáinak mindössze 8 % -a menekült meg.
Az egyre növekvő repülési sebesség és a velejáró szomorú tapasztalatok uj, a felmerült igényeknek megfelelő ejtőernyők szerkesztésére ösztönözték a különböző országok tervezőit.
Abban az időszakban az " RK-1 " kívül ismert volt a francia ” Juchmess ”, az amerikai " Irvin ”, az olasz " Salvatore „, a német " Heinecke " ejtőernyő.

Alapvetően a " Juchmess " ejtőernyőket használták, részben gyártották is Oroszországban az első világháború során, majd később a Szovjetunióban is. Az orosz légierőknél 1916-ban rendszeresítették Kotyelnyikov ejtőernyőit, de a szükséges mennyiséget nem tudták előállítani, így azokat fokozatosan kiszorították a Juchmess-féle ejtőernyők és 1921 -ig használatban is maradtak. Ekkor ugyanis a leningrádi repülőiskolán egy gyakorlóugrás halálos kimenetelű volt az ernyő széthasadása és több zsinór elszakadása miatt. Ezután a hadsereg parancsnoksága betiltotta a Juchmes-ek használatát. A figyelem ismét Kotyelnyikov ernyőire irányult, amelyek megbízhatóan működtek, valutát nem igényeltek, előállításuk a beszerzési ár felébe sem került.

Oroszország a 20-as években elavult, korszerűtlen technikájú gépparkkal rendelkezett, amelynek a karbantartása költséges és nehézkes volt. A pilóták nagyfokú fanatizmusára és a repülés iránti szeretettre, bátorságra volt szükség ahhoz, hogy ezekkel a " repülő koporsó "-nak nevezett gépekkel repüljenek. Hasonló volt az ellátottság az ejtőernyők terén is, mindössze néhány tucat ejtőernyőjük inkább múzeumba illő volt, mintsem használatra.

Oroszország Rendkívüli elmaradottságából, a háborúban és utána a polgárháborúban tönkrement iparából adódóan, hiányzott a kornak megfelelő ejtőernyő-technika megteremtésének és kikísérletezésének tudományos - Műszaki alapja és még a gyártási tapasztalat is.
Ez időtájt még csak Kotyelnyikov foglalkozott ejtőernyő készítésével. Ejtőernyőjének továbbfejlesztésére szüksége volt kormánymegbízatásra és anyagi háttérre.
1918-ban Zsukovszkij professzor kezdeményezésére Moszkvában létrehozták az első Aerodinamikai Központi Tudományos Kutatóintézetet, amely az eddigi egyéni kísérletezgetőkkel szemben egy igen komoly előrelépés volt a kutatás terén. Az uj kutatólaboratóriumban az ejtőernyők elméletének, az uj kupolaformáknak, a hevederzetnek és az ejtőernyők alkalmazásának tanulmányozására, kutatására egy külön osztályt hoztak létre.

A kutatóintézetben összehasonlító vizsgálatokat végeztek az " RK-1 " és az ismert hasonló külföldi ernyők, köztük elsősorban a francia " Juchmess " ejtőernyő között. A mérések és számítások teljes mértékben igazolták Kotyelnyikov ejtőernyőjének adatait, az összehasonlítás alapján egyik legkorszerűbb ernyőnek találták.
A kutatóintézetben így Kotyelnyikov nem várt segítséget kapott, lehetővé tették számára, hogy ott folytassa Kísérleteit és a kutatásokat.
Első lépésként tökéletesítette az " RK-1 " nyitási rendszerét, amelynek során elhagyta a kupola rugós kidobó szerkezetét. Így született meg 1923 -ban az "RK-2 " ejtőernyő modell. Az új lehetőségekkel élve ezt a típust Kotyelnyikov szabadalmaztatta. 1924. július 28-án sikeresen kipróbálták a Moszkva melletti Kuncevben.

Az " RK-2 " ejtőernyő tokját Kotyelnyikov boríték alakura készítette négy fedőlappal, amelyeken fülecsekket helyezett el a zsinórok felfűzésére - így érte el, hogy folyamatosan húzódjanak ki, és nyílás közben ne gubancolódjanak össze - a tokot, pedig záró tüskével zárta le. Ezt a tokformát használják ma is a célnak megfelelő különböző módosításokkal. Kotyelnyikov még 1924-ben elkészítette újabb ernyőjét, az " RK-3 " -at, amelynek kupolája már puha anyagból készült. Készített egyszerű szerkezetű teherernyőt is, amit " repülő postás " -nak nevezett el, postai küldemények eljuttatására nehezen megközelíthető helyekre, kutatoknak stb.

Ugyancsak 1924 -ben készítette el az " RK-4 " kosárernyőt is a léggömbök számára, amelyekkel ellátták a hadsereg összes léghajózó egységét. Ezzel az ejtőernyővel már 300 kg -ig terhet is le lehetett dobni. Segítségével egy teljes felszerelés ledobására volt lehetőség. A repülőgépek kollektív mentőeszközeként megtervezett még egy, a teljes utas kabint leválasztó és földre szállító mentőernyőt is. Ezek a találmányok - jó működőképességük és minden hasznosságuk ellenére - a fejlődő szovjet légierő számára rendkívül kis példányszámuk miatt nem jelentettek igazi megoldást, mivel ekkor még az ország sem iparilag, sem az ejtőernyők előállításához szükséges nyersanyag szempontjából nem volt felkészülve a szükséges sorozat gyártására. Ezért kénytelenek voltak a bevált külföldi ernyőkből válogatni.
Ilyen volt az amerikai Guy Ball által tervezett, kitűnő anyagból készült, ideális gyártmányú ejtőernyő, amit a nyugati világ akkor a legjobbnak tartott. Szerkezeti megoldását és nyitását illetően hasonlított Kotyelnyikov " RK-3 " ejtőernyőjéhez.

Kotyelnyikovnak volt még egy találmánya, amelynek alapelvét még ma is elterjedten alkalmazzák légideszant dobásoknál. Az ejtőernyősök ugyanis, ha a gépelhagyás után nagyobb magasságban nyitják az ejtőernyőiket, a szélelsodrás hatására - nagy területen szóródnak szét. Ilyenkor nehézkesen tudnak összegyülekezni, könnyen támadhatók. Ilyen esetekben eredményes lehet hosszabb, késleltetett szabadesés után történő ejtőernyőnyitás, de ilyen ugrásra csakis képzett sportolók vállalkozhatnak és főleg nem a sorozott állományú katonák. Erre megoldásnak látszott az ejtőernyős olyan stabilizált zuhanása, amelynek végrehajtása nem igényelt különösebb előképzettséget. Kotyelnyikov ebből a feladatból kiindulva, egy stabilizációs ernyőt szerkesztett, amelynek az átmérője 400 mm volt, a szélkéménye pedig 130mm. ezt a stabilizátor ernyőt " Pilotyik " -nak nevezte el.

Az ejtőernyős, miután felszerelte ejtőernyőjét, az összehajtogatott pilotyik-ot, - amely a főernyő kupolájának csúcsára volt erősítve - a mellzsebébe, vagy a heveder övrésze alá dugta. Miután az ugró elhagyta a repülőgépet, elővette a pilotyikot és eldobta a levegőben, amely egy pillanat alatt belobbant és a továbbiakban stabilizálta az ejtőernyős zuhanását, vertikális helyzetben, fejjel felfelé és lábbal lefelé. A főernyő kinyitásának idejét maga az ugró határozta meg a feladattól és a magasságtól függően. Azon kívül, hogy a " pilotyik " stabilizálta az ejtőernyős testhelyzetét, a tok nyitása után elvégezte a főernyő kihúzását is a tokból, méghozzá határozottabban, mint a szokásos kisernyő, mivel a "pilotyik" végig teljesen nyitott állapotban, az ugró, pedig ideális nyitási testhelyzetben volt.
Az ejtőernyő szerkesztésben Kotyelnyikov alkalmazott uj szerkezeti megoldásokat a következőkben foglalhatjuk össze:

1. Kidolgozta az ejtőernyő működésének mind bekötött, mind a késleltetett változatát.
2. Megszerkesztette az új típusú mentőernyőt, amely kupolájának felületét 80 m2-ről 41 m2-re csökkentette.
3. Új megoldású hevederzetet dolgozott ki, amelyre a kupola az addigi egypontú felfüggesztés helyett a hevederzet két szabad vége lett felerősítve. Ezzel a megoldással lehetővé vált a földet érés előtti szélirányba fordulás. A kupolának ilyen módon történt felfüggesztése megoldotta a kupola irányításának és csúsztatásának problémáját is ereszkedés közben.
4. A kupola zsinórzatát D-csattok és karabinerek segítségével erősítette a hevederzetre. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy szükség esetén a kupolát egyszerűen leszedhessék a hevederzetről.
5. Speciális hevederzetet készített, amely váll, hát, comb és kereszthevederekből állt.
6. A tokot kimerevített puha anyagból boríték alakura készítette, fülecsekkel látta el a zsinórok elrendezésére. Speciális zsinórszerkezetet alkalmazott, amely egy három záró tüskével és kioldó gyűrűvel ellátott bowden-huzalból áll.
7. Az ejtőernyőit az emberre szerelték és nem a repülőgép szerkezetre, ezért a pilóták bármely irányban veszélytelenül elhagyhatták a repülőgépet.

Kotyelnyikov 1944. november 22-én hunyt el Moszkvában, ahol csak 15 év múlva, 1959. november 22-én avatták fel síremlékét.
Az ejtőernyőhiány pótlása céljából 1926 -ban a " Légierők Tudományos Kutatóintézetében " kipróbáltak néhány, főleg külföldi ejtőernyőt, de az ejtőernyő alkalmazásában lényeges fejlődést ez nem hozott.
1928 -ban a Légierők Akadémiájának elvégzése után Mihail Alexejevics Szavickij mérnököt a Légierők Tudományos Kutatóintézetébe helyezték, ahol ejtőernyő tervezéssel bízták meg. Szavickij tehetséges mérnöknek bizonyult. Osztályával megoldotta a szovjet ejtőernyőgyártást és több, nemzetközileg is elismert ejtőernyőt tervezett.

Az első ejtőernyő mintapéldányát 1930. májusára készítették el és a " NII-1 " típusjelet kapta. A légierőknél rendszeresítették, 1931-től egészen 1940-ig sorozatban gyártották. Kézikioldású volt. A kupola területe 43 m2 volt, anyaga selyem. Süllyedési sebessége 6,5 m/s, súlya 10,5 kg volt.

Az Intézet munkatársai arról is híresek voltak, hogy többségükben maguk kísérletezték ki és ugrották be az általuk tervezett ejtőernyőket. Aktív ejtőernyős oktatók és ejtőernyős sportemberek is lettek, így az általuk közvetlenül is szerzett tapasztalatokat az ejtőernyők működése terén jól tudták hasznosítani a tervezői munkában is. Közülük is kiemelkedik L. L. Gluskov mérnök, akinek 20 különböző ejtőernyőjét szabadalmazták, köztük a korábban már nálunk is jól ismert " T-2 " réselt sportejtőernyőt. Ezen kívül az ejtőernyő-technika terén számos bejegyzett újítása is volt.
A sikeres légideszant hadműveletekhez az ejtőernyősöknek szükségük van ágyukra, aknavetőkre, gépjárművekre, hadianyagokra és más harci technikákra, amit ejtőernyővel szintén le kell dobni a részükre. Ezért 1930. végén e feladat megoldására létrehoztak egy konstrukciós részleget P. I. Grohovszkijnak, a tehetséges feltalálónak a vezetésével. Grohovszkij szerkesztette meg a feladatnak megfelelő " G-2 " és " G-3 " típusú teherejtőernyőket.

A részleg feladata volt még a légideszant csapatok technikai eszközeinek a kidolgozása, elkészítése és bevezetése is.
Azért, hogy e nehéz és sokrétű feladattal sikeresen megbirkózhassanak, a konstrukciós részleget hamarosan felfejlesztették " Grohovszkij Tervező Irodává ".
Szavickij még 1930-ban megrendelésre megtervezte az első szovjet sportejtőernyőt a " PT-1 " -et, majd a " PT-1a " -t, amelyek egészen 1940-ig voltak használatban. A kupolának a felülete 57 m2, a tömege 15 kg volt. Ezzel az ejtőernyővel 22 országos rekordot állítottak fel, köztük az akkor fantasztikus 80 méteres repülési magasságból is.

Elmondható, hogy a XVIII. század első ejtőernyő példányaitól a XX. század 30-as éveiig minden ejtőernyőt az egyes bemutatóugrásoktól eltekintve, lényegében azért hoztak létre és korszerűsítettek, hogy megmentsék vele az aeronauta vagy a pilóta életét vészhelyzetben, amikor szükség volt a légijármű kényszerelhagyására.
A sportejtőernyők megjelenésével az ejtőernyő alkalmazásának egy uj területe jelent meg, amely lehetővé tette, hogy megvalósuljon az ember régi vágya, a levegőben való repülés, zuhanás, földre ereszkedés megbízható és veszélytelen módja, mégpedig tömeges méretekben.

Később Szavickij elkészítette a " PT-2 " gyakorló sportejtőernyőt is, amelyik a " PT-1 "-től főleg a kupola szerkezetében tér el. A kupola formája közel áll az ellipszoidhoz, felülete 86 m2, a zsinórok hossza 8,4 méter, földet érési sebessége 4 m/s volt. Súlya a hasernyővel együtt 22 kg. Az ejtőernyő megbízhatóságát - egyebek mellett - jól példázza i. Szavkin ejtőernyős sportmester esete, aki 5,500 ugrást hajtott végre ezzel az ejtőernyővel, de egyetlen esetben sem volt rendellenes nyitása.

Szavickij 1935-ben kidolgozott egy új pilóta mentőernyőt, valamint megtervezte az " SZSZSZR-1 " típusjelű sztratoszféra kutató ejtőernyőt is. Ennek átmérője 30 méter és felülete 1,000 m2, 2,500 kg -os maximális terhelésre tervezte 19,000 méteres magasságig.
Az első tapasztalatok alapján tovább folyt a sportejtőernyők tökéletesítése is. Ezek körkupolás ejtőernyők voltak 57 m2 felülettel, amit elhelyezése miatt neveztek hasernyőnek. A kupola felülete 36 m2 volt. A zsinórok hossza 4,4 méter. A két ejtőernyő együttes súlya, pedig 15 kg.

A 30 -as években egymás után jelentek meg a különböző rendeltetésű ejtőernyők. Pl. K. Balagin pilóta javaslatára, szerkesztettek egy 6 fős deszantnak speciális " csónakban " való ledobására szolgáló ejtőernyő-szerkezetet, amely 900 - 1,000 kg terhelésig volt alkalmazható, ennek Szavickij volt a konstruktőre.
K. Balagin készített légideszantok részére szolgáló, lőszer és egyéb felszerelések ledobására alkalmas ejtőernyőt is.
Balagin és Grohovszkij teherejtőernyőit az 1939 - 1944-es években tovább tökéletesítette I. Tyitov tervezőmérnök és így igen széleskörűen lehetett alkalmazni a megszállt területeken működő légideszant egységek és partizán osztagok ellátására élelemmel, gyógyszerrel, mindenféle utánpótlással.

1933. május 31-én Tusinóban J. D. Moskovszkij, az egyik legtapasztaltabb ejtőernyős oktatónak a vezetésével megnyílt az " Ejtőernyős Főiskola ", amely sok kiváló oktatót és sportolót nevelt. Még ugyanabban az évben bemutató ünnepséget tartottak, megjelentettek egy tanulmányt is. A Gorkij - parkban felállítottak egy ugrótornyot, amely jelentősen hozzájárult az ejtőernyős sport népszerűsítéséhez, de mindenek előtt annak volt köszönhető a sport tömegessé válása, hogy minden anyagi vonzata az ugrók számára teljesen ingyenes volt, állami költségvetésből fedezték.
A nagyszerű ugráslehetőségeket felhasználva, a nők rátermettségét fényesen igazolta, többek között Valentyina Szelivesztova sokszoros világrekorder esete is, aki a nők közül a világon elsőként érte el a 3,000 ugrást és a különböző nemzetközi és országos bajnokságokon összesen 150 érmet nyert.

A légideszantok alkalmazásával folytatott kísérletek mindjárt az elején felvetették annak szükségességét, hogy létre kell hozni speciális deszant ernyőket is.
Az első deszanternyő konstrukcióját, a " PD-1 "-et Szavickij dolgozta ki 1931-ben. Ez az ejtőernyő gyakorló tanuló ugrások végrehajtására készült. Kupolájának anyaga már nem selyem, hanem perkál. Kezdettől fogva minden deszanternyő használatához kötelező volt mentőernyő használata is.

Az idő közben létrejött műszaki, technikai bázis már lehetővé tette az ernyők korszerűsítését és fejlesztését is. Lovanov, Szavickij, Tkacsev és más tervezőmérnökök kidolgoztak egy egész sor mentő, sport és deszanternyőt. Még 1933-ban megjelent a légideszantok felszerelésében a " PD-2 " típusú ejtőernyő. 1936-ra a tervező csoport már kidolgozta a " PD-6 " -ott is, amelyet a sportoláson kívül rendszeresítettek a légideszant csapatoknál is. Ez a körkupolás ejtőernyő két fő részből állt: a háternyőből és az akkor hasernyőnek nevezett mentőernyőből. A háternyő kupolájának felülete 43 m2, átmérője 7,4 méter volt. 80 kg terheléssel a süllyedési sebessége 7 m/s. Háternyőjének nyitóernyője, a " kisernyő " amelynek a felülete 0,65 m2, szakítószilárdsága pedig 80 - 100 kg volt, két fő részből tevődött össze : a kupolából a zsinórokkal és a rugós berendezésből.

A " PD-6 " ejtőernyőnél 150 méter volt a minimális ugrási magasság. Ennek továbbfejlesztett változata a " PD-8 " típusjelű légideszant ejtőernyő, a főernyő körkupolás, a mentőernyő szögletes kupolájú.
1934 - 1935-ben a Légierőknél rendszeresített nagyobb sebességű gépek újabb változtatásokat követeltek az ejtőernyőknél. A kiutat a kupolák anyagának légáteresztő-képessége növelése jelentette, aminek következtében a rések már kitették a kupola felületének 8 - 13 % -t. / " PT-4 " , " PT-5 " ejtőernyők. / Készítettek ritka szövésű speciális szöveteket is, amelyeket a " PN-2 " Kísérleti ejtőernyő elkészítésénél próbáltak ki. Ezek révén jelentős eredményeket értek el, de a kísérletek nem zárultak teljes megelégedéssel.

1937 -ben Rosszihin és Szemecskin mérnökök elkészítették a karkasz szövetmintát. Ezt használta fel Lobanov tervezőmérnök a " PL-3M " típusú, szögletes kupolájú mentőernyője megszerkesztéséhez. Ez a kupola már kibírta a 400 km/ó -nál nagyobb sebességet is. Kinyitása vagy kézzel történt, vagy pedig a Dironyin mérnök - fivérek és Szavicsev mérnök által készített félautomata nyitókészülékkel. A szögletes kupola felülete 42 m2, légáteresztő képessége, pedig 500 - 1,300 l/m2/s volt. A zsinórok hossza 5 méter, az ejtőernyő súlya 10 kg, födet érési sebessége 6 m/s volt. Ez a remek ejtőernyő széles körben terjedt el, sok pilóta életét mentette meg a háború alatt. Lobanovot Állami Díjjal tüntették ki érte.

Az 1935-ös év kivételes helyet foglal el az ejtőernyős sport történetében. Ekkor hozták létre a Szovjetunió Központi Repülőklubját, amely azonnal belépett a FAI -ba / Nemzetközi Repülő Szövetség / . Megnyílt az ejtőernyős - pilótákat képző országos központ is. A kiemelkedő eredmények bajnokait kitüntették. 1935. augusztus 6-án nyílt meg Tusinóban az első országos bajnokság. A verseny repülőnappal zárult, amelynek befejezéseként látványos tömeges ejtőernyős ugrást hajtottak végre.

A tömeges ejtőernyőzés kialakítása céljából létrehozták a szükséges anyagi - technikai bázist is. 1935-ben már 115 ejtőernyős iskola 8.000 férfi és női tanulóval, 140 repülőklub, 1.300 ejtőernyős klub és 400 ugrótorony működött.
1936-ban a Szovjetunióban kipróbáltak egy ejtőernyőt, amelynek olyan érdekes kéménynyílása volt, amely lehetővé tette, hogy a süllyedési sebességet szabályozni lehessen ereszkedés közben 4 és 30 m/s határok között.

A Doronyin fivérek - a késleltetett ugrások biztonságának nagyfokú növelése érdekében - készítettek egy ejtőernyőnyitó automatát, amelyet 1936-ban szabadalmaztattak is. Ez a készülék az ejtőernyőt, egy szigorúan meghatározott program szerint, a beállított magasságban automatikusan kinyitotta. Így az ejtőernyős közreműködése nélkül is / sérülés, rosszullét, rossz mozgás-meghatározás, stb. / sikerült biztosítani az ejtőernyő nyitását, ami forradalmi lépés volt a sportág tömeges elterjesztése terén, hiszen nagymértékben fokozta a biztonságérzetet.
1938. végén sikeres kísérleteket végeztek Moszkvában a Doronyin mérnök - fivérek az általuk tervezett ejtőernyővel. Ez az ejtőernyő a kiugrás után, a nyitókészüléken beállított idő elteltével automatikusan nyílott. A kísérletek során 1.000 és 5.000 méteres határok között több mint 200 dobást végeztek próbababák segítségével. Valamennyi sikeres volt. A gondos kísérletekre azért volt szükség, mert az ejtőernyőt tömeges kiképzés céljaira rendelték meg.

1940-ben készült el a " PD-10 " ejtőernyő, amelynek a kupolafelülete 72 m2 volt.
A " PD-41 " -es ejtőernyőt 1941-ben rendszeresítették, az ernyő perkálból készült, négyszögletes kupolával rendelkezett és a felülete 69,5 m2 volt.
1942-ben készült el a " PD-6-42 " típusú, körkupolájú ejtőernyő. Ennél a típusnál bekötőkötelet alkalmaztak az ejtőernyő kényszernyitására, amire a háborús körülmények miatt, az ejtőernyős ugrások gyorsított kiképzése céljából volt szükség.

1946-ban konstruktőr kollektíva elkészítette a légideszant csapatok számára az új ejtőernyőt, a " PDT-1 "-et, amely mind kézi nyitásra, mind bekötött ugrásra egyaránt alkalmas volt.
Az összes ejtőernyőt, amit 1946-ig gyártottak, 160 - 200 km/ó repülési sebesség melletti ugrásokhoz volt alkalmas.
Az uj repülőgépek megjelenésével már 300 km/ó repülési sebesség mellett használható ernyőkre volt szükség. Ilyen ejtőernyő volt az 1947-ben megjelent " PD-47 " típus, amelyet Lobanov, Alexejev és Zigajev mérnökök terveztek. Ez az ejtőernyő azzal tűnt ki elődeitől, hogy a főernyő kupolájára belsőzsákot húztak, amely nemcsak a nyitási folyamat sorrendjét szabályozta, valamint csökkentette az ejtőernyősre ható megterhelést a nyitáskor, hanem a szélátcsapódás veszélyét is lényegesen mérsékelte. Mind légideszant célokra, mind sportolásra egyaránt alkalmas volt. Alkalmazni lehetett repülőgépből 300 km/ó sebességig és léggömbből való ugrásokra. Függőleges süllyedési sebessége 80 kg összsúly esetén 5,2 m/s, 100 kg esetén, pedig 6 m/s volt. Vízszintes irányú sebessége - a kupolarések hatására - 1,5 - 2 m/s volt. Minimális ugrási magasság léggömbből 400 méter, repülőgépből bekötve 150 méter volt, azonnali kézi nyitás esetén pedig 300 méter. A 8 szeletes kupola felülete 69 m2, a 10 szeletesé, pedig 71 m2, 22 db. pamutzsinórja volt. Mentőernyőjét mind hátul, mind elől el lehetett helyezni.

A " PD-47 " továbbfejlesztése céljából a mérnökök egy csoportja F. D. Tkacsev vezetésével a " Pobeda " típusú ejtőernyők több változatával kísérletezett 1950 és 1953 között. 1953-ban a kísérletek sikerrel zárultak és elkészült a " D-1 " típus. Kupolája perkálból készült, kör alakú volt. Felülete 82,5 m2, súlya 16,5 kg. Az ejtőernyővel 350 km/ó sebességig lehetett ugrást végrehajtani.

O. Sefer 1957-ben készítette el fúvókás ejtőernyőjét. A fúvóka átmérője változtatható, szabályozását az ejtőernyős a fúvókára erősített központi zsinór segítségével végezhette, amelyre a három alapállásnak megfelelően, három hurkot készítettek, amelyeket a szükségletnek megfelelően a tartóhevederen elhelyezett kis akasztóhorogra lehetett akasztani. A fúvókás ejtőernyő legnagyobb előnye az volt, hogy alacsony magasságban is hatékonyan lehetett irányítani.

A szverdlovszki Sz. Kiszeljov ejtőernyős 1957-ben a " PT-1 "-es körkupolás ejtőernyőről leoldott 6 tartózsinórt / az 1, 2, 3 valamint a 26, 27 és 28 tartózsinórokat / úgy, hogy a körkupola, miután megtelt levegővel, megváltoztatta addigi formáját, bekövetkezett a kupola körvonalának eltolódása. A " PD-47 " ejtőernyő vezérsíkjához hasonló jött létre. A vezérsík határait a 4 és a 26 zsinórok alkották. A kupola elfordítását bármely irányban el lehetett végezni az irányító zsinórok segítségével. Az irányító zsinórokat a 4 és a 25 zsinórhoz erősítették.

1959-ben az uj, még nagyobb sebességű szállítógépek rendszeresítése miatt ismét tovább kellett korszerűsíteni a " D-1 " ejtőernyőt is. Az ejtőernyőt felszerelték egy stabilizátor - ejtőernyővel, amely biztosította a stabilizált zuhanást a megadott magasságig, ahol az ejtőernyő nyitásakor a belsőzsákot is lehúzta a főernyőről. Tökéletesíteni kellett az ejtőernyő tokját, belsőzsákját, valamint a kézi kioldóját is. Az uj változatot az ismert Doronyin fivérek dolgozták ki. Az uj típus a " D-1-8 " -lett.

Később rendszeresítették ennek új változatát, a " D-5 " -öt, amely megfelelt az újabb követelményeknek is. Lehetővé tette az ugrást bármilyen típusú katonai szállító gépből 400 km/ó sebesség mellett is. Doronyiék ejtőernyőjének szerkesztésében közreműködtek a gyártó vállalat mérnökei is.

A korszerűsítésnek egy újabb változata volt a " D-5-4 " szériájú, speciális rendeltetésű ejtőernyő, amellyel már tetszőleges irányban el lehetett fordulni a levegőben és lényegesen csökkenteni lehetett az elsodródást.
A " T-4 " -es körkupolás ejtőernyő a sport és gyakorlóernyők kategóriájában átmenetet képez a lényegesen bonyolultabb ejtőernyők irányába.
Bekötött vagy azonnali kézinyitás esetén 1,500 méteres magasságból 400 km/ó repülési sebességig megbízhatóan működik. A minimális ugrási magasság 150 méter. Függőleges süllyedési sebessége 6,3 m/s, vízszintes irányú sebessége előre maximum 4 m/s, hátra 2,3 m/s. Egy 360 fokos fordulóhoz 6 - 7 mp szükséges. A kupola, a zsinórok és a hevederzet anyaga kapron. A kupola 28 szeletből és 28 zsinórból készült. A kupolán a 8, 9, valamint a 21 és 22 számú zsinórok között kerültek elhelyezésre a rések, amelyeknek mindegyike 1,4 m2-es, a rések teljes összfelülete pedig 8,4 m2 -es. Az ejtőernyő súlya 13,2 kg. A tervezők tovább foglalkoztak az ernyő tökéletesítésével és több módosítás után megszületett a " T-4-2 ".

A " T-4 " -es ejtőernyők utolsó variánsa a 4 M -es széria volt. Anyaga szintén kapron. A kupola felülete 62 m2, körkupolás. Süllyedési sebessége kb. 6 m/s. Vízszintes előrehaladási sebessége 4,5 m/s, hátrahaladása 3 m/s. A 360 fokos forduló ideje 5 - 6 mp. Az újabb irányítózsinórok segítségével a süllyedési sebesség 1 m/s -ig csökkenthető. A " T-4 " -es ejtőernyők a maguk idejében nemzetközileg is elismertek voltak. Jól szerepeltek a világbajnokságokon is. Több ország sportolói használták. Számos rekordot értek el velük.

"Pz-41A" kézikioldású mentőernyő. Használatos a két kupolával való ereszkedés gyakorlására is. Az ejtőernyő csatlakoztatható bármelyik gyakorló - sportejtőernyőhöz és mentőernyőhöz is. Süllyedési sebessége 80 kg átlagsúly esetén 7 m/s. Súlya 7,5 kg. A tok méretei: 400 X 300 X 120 mm. Kupolájának felülete 43 m2, sima selyemszövetből készült. 24 egyenlő távolságra elhelyezett selyem zsinórja van, amelyeknek hossza 4,58 - 4,78 méter. Szélkéményének az átmérője 490 mm.

"PZK-51" kézikioldásos, szögletes mentőernyő. A nyitószerkezetre felszerelhető biztonsági nyitóautomata is. Rendeltetése azonos a " PZ-41A " ejtőernyőjével. Alapvetően a katapultálás gyakorlására használják. Süllyedési sebessége 80 kg -os átlagsúlynál 6,5 m/s, súlya 7,2 kg. Egyéb adatai és üzemeltetése a " PZ-41A "-éval azonos.

A " PZ-74 " körkupolás mentőernyőt az " UT-15 " és a " T-4 " sportejtőernyőkhöz tervezték. 350 km/ó repülési sebességig, 1.000 méteres magasságig, valamint 3 mp -nél nagyobb késleltetésekhez használható. Függőleges süllyedési sebessége 6,5 m/s. A kapronból készült kupola felülete 50 m2 , 24 szeletből és minden szelet 6 cikkelyből áll. Az ejtőernyőnek 24 zsinórja van. Súlya 4,5 kg.
A " PZ-81 " mentőernyőt a " PO-9 " típusú sportejtőernyőkhöz tervezték. Használható + 30 foktól - 30 fokig. Az ejtőernyő 90 kg összsúly esetén 140 - 225 km/ó repülési sebességtartományban 2.000 méteres magasságig használható mind bekötött, mind késleltetett ugrásokhoz. Közepes függőleges süllyedési sebessége 5,6 m/s, vízszintes sebessége 6,5 m/s. A földet érés 10 m/s szélsebességig veszélytelen vele. A kupola felülete 27 m2.

A " Z-1P " mentőernyő körkupolás, 140 kg összsúlyig. 300 km/ó repülési sebesség mellett használható. Minimális ugrási magasság 100 méter. Bármely gyakorló és sportejtőernyőhöz csatlakoztatható. Súlya 6,2 kg. A kupola 9 selyemből készült szeletből áll. Felülete 49 m2. Az ernyő 24 zsinórral rendelkezik. A nyitó kisernyő kapronból készült, felülete 1,64 m2.
A " Z-2-2 " típusjelű mentőernyő a " D-1-5 ", a " D-5 ", " T-4 " , az " SZ-3-3 " és az " SZ-4 " sportejtőernyőkhöz készült. Függőleges süllyedési sebessége 120 - 140 kg összsúly esetén 7,5 - 8,5 m/s. Körkupolás, kupolájának felülete 48,7 m2. Anyaga kapron. Négy szektorból áll, 24 zsinórral van felszerelve. Súlya 6,15 kg.

A körkupolás " Z-3 " ejtőernyőt a szériában gyártott sportejtőernyőkhöz tervezték. 350 km/ó repülési sebességig, 100 méter minimális magasságig azonnali nyitás esetén. Függőleges süllyedési sebessége 7 - 8,5 m/s. Kupolájának felülete 59 m2, anyaga kapron. A kupola mind a négy szektora öt szeletre oszlik. 24 zsinórja van.

A " Z-5 " körkupolás mentőernyőt a " T-4 " , az " UT-15 ", az " SZ-4U " , a " D-5-2 " és a " D-6 " ejtőernyőkhöz tervezték. 350 km/ó repülési sebességig, 1000 méteres magasságig és 3 másodpercnél nagyobb késleltetésekre használható. 120 - 140 kg összsúly esetén a függőleges süllyedési sebessége 7,5 - 8,5 m/s. A kupola felülete 50 m2, anyaga kapron, 24 db zsinórja van, Súlya 5 kg.
A "PLP-60" körkupolás ejtőernyőt vitorlázórepülők részére tervezték, amely 90 kg összsúlyig 400 km/ó repülési sebességig és 6000 m magasságig használható veszélytelenül. 100-200 km/ó repülési sebességnél a minimális ugrási magasság 60 m. Függőleges süllyedési sebessége 6 m/sec, a súlya 8,65 kg. A kupola felülete 50 m2, a nyitó kisernyőé 0,13 m2.

600 km/ó repülési sebességig 100 m és 1000 m közötti tartományban késleltetés nélküli ugrás is végrehajtható vele. Az 1000 és 7000 méter közötti tartományban legalább 4 másodperces, a 7000 és 12000 m közötti magasság esetén legalább 15 másodperces késleltetés szükséges. Amennyiben a katapultálás 12000 méter felett a sztratoszférában történik, le kell ereszkedni 9000 méter alá és az ejtőernyő csak ott nyitható ki. 400 km/ó repülési sebesség felett katapultálás 150 méteres magasságból hajtható végre vele. Az ejtőernyő süllyedési sebessége 6 m/sec. A kupola formája szögletes, levágott sarkokkal. Anyaga kapron szövet. Nyolc szeletből áll. Felülete 56,5 m2, a kupolán 28 zsinór található. Az ejtőernyő súlya a teljes felszereléssel együtt 23,2 kg. Ugyancsak kapronból készült a nyolcszögletű nyitóejtőernyő, amelynek felülete 0,5 m2, nyolc zsinórral és egy központi zsinórral látták el.

Az "SZ-4" típusú ejtőernyő körkupolás, a könnyű repülőgépek és helikopterek személyzete számára készült. Nyitó automatával és mentőcsónakkal is el van látva.
A minimális ugrási magasság helikopterből 0 km/ó esetén - azonnali nyitással - 120 m. Függőleges süllyedési sebessége 6 m/sec. Az ejtőernyő súlya felszereléssel együtt 15,8 kg. A kapronból készült kupola felülete 53 m2, 10 szeletből és 28 zsinórból áll.

A körkupolás "SZ-4U" ejtőernyő az "SZ-4" továbbfejlesztett változata, hasonló rendeltetéssel. A 120 és 400 km/ó tényleges repülési sebességtartományban 70 métertől 4000 méterig alkalmazható 120 kg önsúly esetén azonnali nyitással is. A 600 km/ó repülési sebességig azonban 3000 m alatt legalább 3 másodperc, 3000 és 5000 méteres magasság tartományban, pedig legalább 5 másodperc szükséges a nyitás előtt. 5000 m-es magasság feletti ugrás esetén le kell ereszkedni 5000 m alá és az ejtőernyő csak ott nyitható biztonságosan. 220 km/ó repülési sebességig a minimális ugrási magasság 60 m-re csökken. A hagyományos magasságban az ejtőernyő függőleges süllyedési sebessége 6 m/sec.

Az ejtőernyő tiszta súlya 12 kg, a felszereléssel együtt, pedig 16,3 kg. A kupola felülete 54 m2, anyaga kapron. 28 zsinórja 6 m hosszú és 200 kg szakítószilárdságú. A központi szeleten két rés került kivágásra. A belsőzsák hossza 3,6 m. A nyitóejtőernyő selyemből készült, nyolcszögletű, felülete 0,98 m2. Nyolc zsinórjának mindegyike 90 kg szakítószilárdságú. Egyéb adatai megegyeznek az "SZ-4" ejtőernyőével.

Az "SZ-5K" ejtőernyő 80 m-től 12000 m-ig terjedő magasságtartományban és 200-tól 650 km/ó repülési sebességig használható katapultálás nélkül. Katapultálás esetén 150 métertől a repülőgép lehetséges repülési magasságáig és 1100 km/ó repülési sebességig üzemképes. Süllyedési sebessége 6 m/sec. Súlya a kiegészítő felszerelésekkel együtt 25 kg. A kupola réselt, sokszögletű, 8,77 m átmérőjű, 8 szektorból áll. Minden szektor szeletekből áll, amelyek egy része három cikkelyből, a többi 5 cikkelyből áll. A selyemből készült nyitóejtőernyő felülete 0,48 m2. Egy központi és 8 tartózsinórja van.

A "PDPSZ-48" ejtőernyőn - a főernyő kinyílása előtti fázisra - beterveztek egy szögletes, 3,3 m2-es, két szeletből álló stabilizáló ernyőt, amely 30 m/sec-os a süllyedési sebességet tesz lehetővé. Erre szükség lehet a nagyobb magasságokból való zuhanás esetén a gyors süllyedés biztosítására és a zuhanás stabilizálására, valamint szabadesés közben a test irányításának gyakorlására.
Az ejtőernyő 300 km/ó repülés sebességig használható. Süllyedési sebessége 5,2 m/sec, súlya 20 kg.
A főejtőernyő kupolája szögletes formájú, felülete 70 m2. Minimális ugrási magasság 200 méter. A stabilizáló ernyő működését 300 méteren meg kell szüntetni.

A "PLK-45" ejtőernyő kézi kioldásos, szögletes ülő- mentőernyő. Megbízhatóan működik 400 km/ó repülési sebességig és 100 m magasságtól felfelé. Süllyedési sebessége 80 kg összsúly esetén 6 m/sec. Még mélycsúsztatás esetén is stabil marad. Az ejtőernyő súlya kb. 11 kg. A kupola felülete 42,5 m2. Anyaga karkasz-selyem szövet.. 7 szeletből áll. Az alsó belépő élhez 24 selyemzsinórt erősítettek. Az 1-es és a 22-es zsinórok felfüggesztési pontjainál megduplázták a zsinórokat és köztük részt nyitottak, amely ugyanúgy működik, mint a "PD-47" ejtőernyő esetében.

A szögletes nyitóejtőernyő rugós mechanikus szerkezet nélkül, sima selyemből készült, felülete 0,75 m2 Kupolájához 8 főzsinór és egy központi segédzsinór csatlakozik. Az ejtőernyő - a gyorsabb lecsatolhatóság érdekében - csak egy pontban csatlakozik a pilótához. A tokon van egy zseb az oxigén légzőkészülék számára, és fel van kötve egy párna a pilóta kényelmesebb elhelyezkedése céljából.
A "PLK-45 U" a "PLK-45" tökéletesített változata. A kupola anyaga selyem. A nyitó kisernyő felülete 0,8 m2. Az ejtőernyő süllyedési sebessége 80 kg összsúly esetén 6 m/sec. Az ejtőernyő súlya - a mentőfelszerelés súlyától függően - 19,7 - 20,5 kg.

A "PLK-49" E. a "PLK-45 U" továbbfejlesztett változata, főbb részeiben nem tér el tőle.
Nemzetközi viszonylatban az "UT-2K" sport- és gyakorló-ejtőernyő az l966. lipcsei VIII. Ejtőernyős Világbajnokságon került bemutatásra. Előtte a szovjet válogatott tagjai a hazai versenyeken 43 világrekordot döntöttek meg vele. A világbajnokságon is sikeresen szerepelt, hiszen összetettben mind a férfiak, mind a nők versenyében az első három helyet foglalták el a szovjet sportolók és a csapatversenyt is megnyerték vele.

Az ejtőernyő körkupolás, kétoldalt meghosszabbított belépőélű, amely az oldal stabilizátor szerepét tölti be. 28 db egyenes szabású szeletből áll. A kupola anyaga kapron. A kupolán 15 rés és kivágás van. Függőleges süllyedési sebessége 5 m/sec. Vízszintes irányú sebessége 5,5 m/sec előre, amely a két irányítózsinór egyidejű lehúzása esetén csökken és átmehet egészen 2 m/sec hátramenetbe.
A 360o-os forduló ideje bármely irányba 4-5 másodperc.

Az "UT-2K" továbbfejlesztett változata az "UT-2P", amelyet l969-ben mutattak be. A kupola 45 m2-es, szintén 28 kapronból készült szeletből áll. A kupolán 15 rés és kivágás található. Süllyedési sebessége 5 m/sec, vízszintes irányú sebessége előre 5 m/sec, hátra 2 m/sec-ig terjedhet. A 360o-os forduló ideje 4 másodperc. Súlya kb. 11 kg. Az ejtőernyővel 250 km/ó repülési sebességig hajtható végre ugrás.

Az ejtőernyő, elődjéhez hasonlóan, sikeres konstrukció. A jugoszláviai X. Ejtőernyős Világbajnokságon, ahol a bemutatkozásra sor került, 16 ugrásból 15 ugrás 0,0 cm volt és a csoportos ugrás során végrehajtott 11 ugrás mindegyike úgyszintén 0,0 cm volt.

Az ejtőernyő továbbfejlesztett változataként jelent meg az "UT-l5" sport- és gyakorló ejtőernyő. Kupolájának felülete 50 m2. Az ejtőernyő függőleges süllyedési sebessége 5,7 m/s. Vízszintes irányú sebessége 4,5 m/s, amely az irányító zsinórok maximális lehúzásával 0 m/s-ig csökkenthető. A 360 fokos forduló ideje 4,5 másodperc. Az ejtőernyő csak kézi nyitással működtethető. Súlya 12,3 kg.
Az "UT-15" továbbfejlesztett változata az "UT-15-2" széria. Függőleges süllyedési sebessége 5,1 m/s. Súlya 12,5 kg. Egyéb adatai megegyeznek az "UT-15" ejtőernyőével.

Az "UT-15-5" szériájú ejtőernyő szintén sportolásra és gyakorlásra készült, azonban az eddigiektől eltérően csak tapasztalt Más sportolók használhatták, mivel átmenet volt a korszerűbb, és bonyolultabb Bőkhöz. Az irányítózsinórokat a hevederzet hátsó szabad végeiről áttették az elsőkre. Az Más ülőpárnáját eltávolították. Még néhány változtatástól eltekintve az 5-ös széria a többi részletben megegyezik a 2-es szériával.
A "PO-9-2" ejtőernyő légcellás siklóejtőernyő, amely gyakorló-sportejtőernyő olyan sportolók számára, akik már kellő tapasztalattal rendelkeznek az előző, hagyományos ejtőernyőkkel való ugrásban.
100 kg-os összsúlyig az ejtőernyő 140-225 km/ó repülési sebességtartományban 2000 m magasságig használható. Helikopterről történő ugrások esetén legalább 5 másodperces késleltetés szükséges.

Az ejtőernyő függőleges süllyedési sebessége 4,3 m/s. Az irányítózsinórok lehúzása esetén az első 1-3 másodperc idején a süllyedési sebesség csökken 1-2 m/s-ra. A vízszintes irányú sebesség felengedett irányítózsinórok esetén 9,5 m/s. A teljesen lehúzott zsinórok esetén a vízszintes irányú sebesség csökken egy rövid időre (2-3 másodperc) 0 m/s-ra is, utána 2-3 m/s-ra áll be. 10 m/s szélsebességig az ugrás veszélytelen, de a célra széllel szemben kell rámenni. A 360 fokos forduló végrehajtásához 5 másodperc szükséges, ezalatt 35 méterig terjedhető magasságvesztés áll be és a függőleges süllyedési sebesség is 6,5 m/s-ra növekszik.

 

A kupola kettős palástú. A felső palást felülete 22 m2, az alsó felülete 19,7 m2. A felső és az alsó palástot 15 borda egyesíti, amelyből nyolc teherviselő, hét pedig közbenső. A teherviselő bordák túlnyúlnak az alsó paláston, és áramlásterelő lapokat alkotnak. Az oldalsó bordák stabilizátor-lapként szerepelnek. Kupola hátsó felétől mennek az irányítózsinórok az első hevederen elhelyezett irányítófogantyúkig.
A kupola belobbanásakor lassítását, az úgynevezett nyitáskésleltetést reefelő rendszerrel oldják meg. Az ejtőernyő tartózsinórjai a belső bordákra és a stabilizátor-lapokra csatlakoznak. A főzsinórok három sorban vannak, mindegyik sorban 6-6 zsinórral. Az ejtőernyő súlya 13 kg. A nyitó kisernyő felülete 0,6 m2.

A "PO-16" típusú légcellás siklóejtőernyő rendeltetése "PO-9-2"-ével azonos. Függőleges süllyedési sebessége az irányítózsinórok lehúzása nélkül 5 m/s, a zsinórok teljes lehúzása estén 5,5 m/s, ezen kívül minimális, 3,75 m/s vízszintes irányú sebessége 10,25 m/s, a zsinórok lehúzása esetén a sebesség arányosan csökken.

A 360 fokos forduló ideje 5,5 másodperc. Az ejtőernyő súlya 10 kg. Az ejtőernyő többi adata megegyezik a "PO-9-2" ejtőernyőével.
A "PO-17" légcellás siklóejtőernyő a "PO-16" továbbfejlesztett változata, amely az alapernyőből (22 m2 kupolával) és a mentőernyőből (27 m2 kupolával) áll. Minimális ugrási magasság 700 m. Függőleges süllyedési sebessége 5 m/s. Maximális vízszintes irányú sebessége 10 m/s. A 360 fokos forduló ideje 6 másodperc. Az ejtőernyő többi adata megegyezik a "PO-16" ejtőernyőével.
A "PO-l7" mentőernyője 140-225 km/ó sebességtartományban 2000 méteres magasságig használható. Közepes függőleges süllyedési sebessége 5,6 m/s. Maximális vízszintes irányú sebessége 6,2 m/s. A 360 fokos forduló megtételéhez 5 másodpercre van szükség.

 

 

A mentőernyő súlya 12,9 kg. A mentőernyő megbízható működéséhez az alapejtőernyőt teljesen le kell oldani.