A világon az ejtőernyők első jelentősebb szállítója az amerikai Edwin Magruder volt. Egy fiatal ejtőernyőssel beutazta az egész Egyesült Államokat és mindenhol saját maga mutatta be az általa gyártott ejtőernyőket.
A világon először Albert Berry, az amerikai légierők századosa hajtott végre ejtőernyős ugrást 1912. március 1-én egy "Benoist" típusú repülőgépről. Az ugrásra a Jefferson laktanya fölött Missuri államban Saint Louis amerikai város közelében, 450 méteres magasságban került sor. A repülőgépet Anthony Jannus pilóta vezette. Az ejtőernyős hevederzetét összekapcsolták a kétfedelű repülőgép alsó szárnyára erősített, fémdobozban elhelyezett ejtőernyővel. Berry kapitány kiugráskor kezébe vette a kupolát, amit a gép elhagyása után eldobott és a 200 méteres magasságban kinyílt, majd épségben letette a földre a bátor kezdeményezőt. Berry még ugyanabban a hónapban megismételte az ugrást.
A tapasztalt kaliforniai ejtőernyős, Charles Broadwick 1906 és 1913 között ejtőernyők készítésével foglalkozott.
Tiny Broadwick volt a világon az első nő, aki repülőgépről hajtott végre ejtőernyős ugrást 1913-ban az amerikai Los Angelesben.

 

 

Az 1912-1913 folyamán Arthur Lapham, Eddie Philips és Radman Law ejtőernyősök az USA-ban, Kubában, Kanadában és a Fülöp-szigeteken tartott körutazásaik alkalmával Harry Brown pilóta repülőgépéből hajtottak végre ugrásokat.
A. Leo Stevens katonapilóta 1911 és 1913 között New-Yorkban bemutató ugrásokat hajtott végre hidakról, épületekről és léggömbökről egy tokba helyezett ejtőernyővel, amelyet bőrszíjazat segítségével erősítettek a vállaira /ugrásait 1908-ban kezdte pokrócból készített ejtőernyővel/.
A fiatal Leslie Irvin 1911-ben fogott hozzá ejtőernyője kidolgozásához, tapasztalva, hogy ez milyen fontos a pilóták életének megmentése érdekében. Az eredetileg repülési célú berendezéséből néhány éves kemény munkával egy biztonságos és működésében megbízható ejtőernyőt sikerült készítenie, amelyet saját maga próbált ki a gyakorlatban 1919. április 28-án a Mc Cook Field-i Ohio állambeli repülőtéren egy De Havilland-Doppeldecker típusú repülőgépből, 600 méteres magasságból, ahonnan 400 métert szabadon zuhant. Ezután nemsokára alapítottak egy ejtőernyő üzemet és az ott elkészített ejtőernyőket a feltaláló nevéről "Irvin-ejtőernyő" -nek nevezték el. Több kísérlet és nagyszámú tapasztalatgyűjtés, majd a tökéletesítések elvégzése után már sorozatban állították elő kezdetben a mentőernyő típusokat, később már a gyakorlóernyőket is a bemutatókra.

 

Az USA légierejét 1919-ben már el tudták látni Irvin ejtőernyőkkel.
A mentőernyő mérsékelt süllyedési sebességével és kis terjedelmével tűnt ki. Három változatban is gyártották: háternyő, ülőernyő és hasernyő. Ezek csak külsőleg tértek el egymástól, vagyis a tok formája, áttol függően, hogy a test melyik részére erősítették, és a hevederzethez való csatlakozás formájában.

 

 

Az "Irvin-gyár" által gyártott háternyőket főleg léggömbszemélyzet, kormányozható léghajók személyzete és egyes repülőgép típusok pilótái számára rendelték. A kormányozható léghajókon különösen hasznos volt, mivel a mozgásszabadságot nem korlátozta a fedélzeten.
A párnával is ellátott ülőernyő egyben ülésül is szolgált, így kiválóan megfelelt a pilóták számára, ezért csaknem az egész világon elterjedt.
Mentő-ejtőernyővel látták el a pilótákon kívül a fedélzeti lövészeket, a felderítő gépek és a légi felvételek készítésével megbízott gépek személyzetét, valamint minden olyan repülőgépét, akiknek a mozgását egy másik típusú ejtőernyő akadályozta volna.
A gyakorló háternyőt kiképzési célra, Kísérleti és bemutató jellegű ugrásokra használták, minden esetben hasernyővel együtt.

 

 

Az "Irvin" féle ejtőernyő kupoláját a legkiválóbb minőségű selyemszövetből varrták. A felülete 45 és 47 m2 között változott.
A különböző tipusu mentőernyők a következő jellemzőkkel rendelkeztek: kupolaátmérő,31 méter, süllyedési sebesség 4,87 m/s, súlya 8 kg. kupolaátmérő 8,53 méter, süllyedési sebesség 3,66 m/s, súlya 8,9 kg. kupolaátmérő 6,7 méter süllyedési sebesség 6,1 m/s, súlya 7 kg.

 

 

A rugós kisernyőnek 762 milliméter volt az átlagátmérője. A szélkéménye rugalmas, nyújtható volt. Ezen kívül ezeket az alkatrészeket galvanizálták vagy kadmiummal kezelték. A kupola elhelyezése egyszerű volt. A zsinórzatot az összegubancolódás ellen a tokban egy külön zsebben helyezték el. Az ejtőernyőt könnyen szabaddá lehetett tenni, működése biztonságos volt.
Leslie Irvin 1926-ban Angliában megalakította Európa legrégibb ejtőernyőgyárát, az "Irving Air Chute of Great Britain" -t. Irvin, aki az USA-deli Kaliforniában, Los Angelesben született, fiatal kora óta foglalkozott ejtőernyő szerkesztéssel.
Irvin az USA-ban Bufallo-ban is alapított ejtőernyőgyárat "Irvin Air Chute Company" néven. Saját maga több mint 300 ugrást hajtott végre. Ejtőernyőinek elterjedését és népszerűségét mi sem jellemzi jobban, mint az a számadat, amely szerint a világon több, mint 80,000 pilóta életét mentették meg a levegőben a vészhelyzetben történt használatuk alkalmával.

 

 

Az Irvin gyárak az ejtőernyők széles skáláját állították elő. Gyártottak a mentő- és gyakorló- oktató ejtőernyőkőn kívül speciális ejtőernyőket, teherernyőket, fékezőernyőket, stb. A sokféle ejtőernyőből érdemes közelebbről megvizsgálni néhányat.
A "BMK-2" körkupolás háternyő a repülőgépek személyzete készült mentőernyőként. A kupola anyaga nylon, közepes átmérője 7,3 méter. Ennek az ejtőernyő típusnak a használata révén több mint 60.000 pilóta menekült meg a levegőben bekövetkezett katasztrófák során.
A "BMK-2a" ejtőernyő azonos a "BMK-2" -ével, a haditengerészeti légierők részére készült mentőernyőként.
A"BMK-5" mentő körkupolás háternyő vitorlázó repülők részére. Nylonból készült kupolájának közepes átmérője 7,3 méter. A "BMK-9" ejtőernyőt a Martin-Baker "BMK-3" -as katapultüléshez készítették, amelyet a különböző típusú bombázógépek személyzete használt. Az ejtőernyő a 200-800 km/ó repülési sebességtartományban volt használható. A kupola nylonból készült, közepes átmérője 7,3 méter.

A "BMK-16" ejtőernyő a különböző magassági repülések részére készült.
A "CMK-4" ejtőernyő repülőgépek különböző magasságokból való leeresztésére szolgált katasztrófák esetén.
Az "SMK-7" légideszantok megmentésére.
Közel 30 évig volt használatban az "SMK-2" mentőernyő.
A "XMK-4" az "XMK-1" mentőernyővel együtt a légideszantok részére készült. A főernyő átmérője 8,5 méter, a mentőernyőé 7,3 méter. 150 kg. összsúly esetén a főernyő süllyedési sebessége 5,4-6 m/s, a mentőernyőé 6,7-7,7 m/s. A főernyő súlya 11,9 kg. , a mentőernyőé 5,5 kg.

 

 

Irvin teherernyői széleskörű alkalmazásra találtak nemcsak a polgári életben, /konténerek ledobása élelmiszerrel, gyógyszerrel, üzemanyaggal, kisebb járművek, stb. 10-160 kg.-ig/ hanem katonai téren is, főleg a légideszantok tevékenységében, különösen a második világháború idején.
Az ejtőernyők előállításával foglalkozó amerikai Leroy Bernhard Jahn 1919-ben Montevideóban épített - többek között - egy ejtőernyőt kőralaku kupolával, irányító zsinórokkal, amelyeket a kupola peremére erősített. A kupolát a tokban a feltaláló két oldalra helyezte el. A tok nyitására egy gyorsan nyíló zár segítségével került sor.
A két fivér, Sherman D. Green és Mac A. Green egy meglehetősen eredeti ejtőernyőt szerkesztett 1922-ben Washingtonban. A kupola a repülőgép fedélzetén rögzített forgóberendezés segítségével nyílott. Korabeli állítások szerint ez az ejtőernyő még nagyobb szél esetén is stabilan ereszkedett lefelé.

 

 

A "Wright Field"-i "Légi Kutató Központ" Ejtőernyős Osztályának vezetője E.L..Hoffmann őrnagy a húszas években szerkesztett egy ejtőernyőt háromszög alakú kupolával, amit az állami ellenőrző szervek 1926. végén próbáltak ki. Ennek az igen eredeti ejtőernyőnek a kupoláját 42 m2 felületű selyemszövetből varrták. A háromszögű alakzat egyik oldalát az irányíthatóság érdekében megemelték, így kiömlőnyílás keletkezett, amelyen keresztül szabadon áramolhatott ki a reaktív erőt kifejtő levegő.

 

 

A kupolát Irvin rendszerű hevederzettel fogták össze 36 tartózsinór segítségével. A négyszög alakú nyitó kisernyőt belül négy részre osztották. Rugós mechanizmussal egyáltalán nem rendelkezett. Az ejtőernyő kupola közepén helyezkedett el a szélkémény, amely az ereszkedési sebességet önműködően szabályozta. Ezen kívül az ejtőernyős az ereszkedési sebességét maga is tudta szabályozni a kéménynyíláshoz erősített zsinór segítségével is. A kupola kifordulásakor és a tartózsinórok összegabalyodásának megakadályozására az elrendezett kupolára belsőzsákot húztak, amely egyúttal biztosította az ejtőernyő akadálytalan kinyílását is. Az ernyő süllyedési sebessége 4,7 m/s volt.
Öt évvel később, 1931-ben Hoffmann őrnagy megszerkesztett egy csúszóernyőt, amely a háromszögletű ejtőernyőnek egy javított változata volt. Az uszály alakú, levágott és ívelt kupola alkalmazásának tulajdoníthatóan ez az ejtőernyő nem merőlegesen ereszkedett lefelé, hanem rézsútosan, 1,4 m/s sebességgel.

 

 

A Hoffmann-féle ejtőernyőt ereszkedés közben a megfelelő zsinórok lehúzásával irányítani lehetett bármely irányban. Az akkori idők körkupolás ejtőernyőivel szemben a háromszögletű ejtőernyő irányíthatósága - Kísérleti tapasztalatok alapján - jobb volt.

 

James Russell mérnök "Lobe" nevű ejtőernyőjét a British Parachute Company /Brit Ejtőernyős Társaság/ 1928-ban mutatta be az Edwar-i " Stag Lane" repülőtéren. Az amerikai Russel mérnök ezt az ejtőernyőt 1925-ben építette az USA-ban, ahol ettől kezdve kezdték el használni a légi közlekedésben is A "Lobe" tipusu ejtőernyőt a "Russell Parachute Company" cég gyártotta Kaliforniában. Miután a "Lobe" ejtőernyőt az amerikai San Diegó-ban bemutatták, az angol B. N. Jones olyan nagy érdeklődést tanúsított iránta, hogy elhatározta, a Russel ejtőernyő gyártására brit társaságot alapít. Az ejtőernyő Angliai gyártásához végül is 1928-ban kezdtek hozzá. Ez az ejtőernyő gyorsan nyílott, stabilan, mindennemű rezgés és lengés nélkül ereszkedett. A Russel által 1928-ban végrehajtott tökéletesítések növelték az ugrások biztonságát és csökkentették a süllyedési sebességet.
A Társaság képviselője és egyben a gyár részéről foglalkoztatott ejtőernyő beugró, A dán származású John Tranum 1928-ban Európa csaknem valamennyi fővárosát felkereste és nagysikerű bemutató ugrásokat tartott, egyúttal elmagyarázta az ejtőernyő előnyös tulajdonságait, ami nagy elismerésre talált.
A Stag Lane -i repülőtéren 1929. január 14-én John Traum három ugrást hajtott végre egy "D. H. Moth" tipusu repülőgépből az 1927-ben, 1928-ban, és 1929-ben gyártott ejtőernyőkkel. Az elsőt az Egyesült Államokban gyártották és személyes tulajdona volt. Traum ekkor már túl volt az 500. ugrásán.

 

 

1926-ban a Wilhelm Martin mérnök által tervezett ejtőernyő a lengések kiküszöbölése érdekében változó alakú kupolával készült. A rendszert egy bowden-huzal segítségével szabályozták, amelyet a kupola belsejéhez erősítettek. Az ejtőernyő lengés biztosnak bizonyult ugyan, de bonyolultnak tartották és ezért nem alkalmazták.
Frank R. Owens 1928-ban szerkesztett egy ejtőernyőt tetején egy "sapkával" , amit rugalmas szövetből készített, közepén egy csővezetékkel, amely a felső részben található sapkába torkollott, alul pedig egy merevítő persellyel biztosították. A zsinóroknak a sapka alsó részében elmozdítható kapcsolatuk volt, amelyet egy merevítő huzallal erősítettek a merevítő perselyhez.

 

 

Ugyancsak 1928-ban Jennings De Witt New-York-ban tervezett egy háromkupolás ejtőernyőt. Az elvégzett kísérletek sikerrel jártak. Az ejtőernyő jellegzetessége, hogy a feltaláló egy kevésbé rugalmas szövetből készültszalaggal szegélyezte a peremet az alsó perem megszilárdítása érdekében.
Az ejtőernyős ugrások biztonsága, mint minden országban, így az USA -ban is közös ügy, igen kevesen vitatják ezt a megállapítást. Ami természetes is, hiszen az ejtőernyős ugrás mindenekelőtt a veszélyt és a biztonságot juttatja az emberek eszébe, akár ugrókról, akár pedig nézőkről, akár légügyi hivatalnokokról legyen is szó. Ezen a téren hasznos áttekinteni az amerikai tapasztalatokat is.

 

 

 

 

 

 

 

 

Az 1950-es évek vége és az 1960-as évek eleje nevezetes időszak az amerikai ejtőernyőzés történetében. Jelentősen megnőtt az ejtőernyős ugrók száma, amellyel párhuzamosan uj ugróterületek jelentek meg és a megfelelő ejtőernyős felszereléshez - már elérhető áron - hozzá lehetett jutni. Az ugrók számának gyors növekedését nem előzte meg a szükséges számú oktatói gárda minőségi felkészítése, ezért sok volt a baleset és e téren igen gyorsan rendet kellett teremteni, hogy életeket mentsenek meg és megakadályozzák a baleseteket. Erre azért is szükség volt, hogy elkerüljék a hatóságok részéről - az ejtőernyőzést jelentősen visszaszorító - szigorúbb központi intézkedések meghozatalát.
Ezek a biztonsággal kapcsolatos aggodalmak oda vezettek, hogy megalakították az USPA /Amerikai Ejtőernyős Szövetség/ biztonsági szervezetét.
A biztonsági szervezet Területi Biztonsági Tisztből /Area Safety Officer - ASO/ és a Klub Biztonsági Tisztből /Club Safety Officer - CSO/ áll. E tisztek feladata, hogy az ugróterületeken, valamint a külföldi katonai bázisokon a biztonságot fenntartsák. Ez a rendszer ma is müködik és értékes szolgálatot tesz a mintegy 35,000 ejtőernyősnek,
Az USPA hivatalnokok nem hasonlítanak hivatalnokokra. Nem viselnek különleges egyenruhát, fegyvert vagy feltűnő jelvényt. Azt az ejtőernyős csoportot kivéve, ahol működnek, a kívülállóknak nehéz lenne felismerni őket, ugyanolyan ejtőernyősök, mint a többiek. Az ejtőernyősök között azonban mégis különleges emberek, mert az ejtőernyősök országos testületének közvetlen képviselői, ugyanúgy a repüléssel foglalkozók közösségének, és ezért komoly felelősséggel rendelkeznek.
Az ejtőernyőzés biztonsági rendszere az USPA Igazgatói Testületéhez tartozik. Az alapszabály előírja számukra, hogy kötelesek minden vonatkozásban a biztonságra törekedni. Ennek egyik módja a szabályok kiadása. A legismertebb ezek közül az "Alapvető Biztonsági Előírások" /BSR/ , valamint az "USPA irányelvek" .
A BSR-ek a sportejtőernyőzés alapszabályait tartalmazzák a biztonságos ejtőernyőzés szempontjából. A Testület fenntart még egy állandóan működő bizottságot is. Az Oktatási és Biztonsági Bizottságot. Ezen kívül a biztonságot szolgálja az USPA oktatói, ugrásvezetői, oktató/vizsgáztató és minősítési rendszere is.
Az ejtőernyős sport szervezése és a biztonsági szabályok betartásának ellenőrzésére a Testület területi központokat, úgynevezett Területi Konferenciákat szervez. Jelenleg 12 Területi Konferencia működik. A Konferenciákat Igazgatók vezetik, akiket a Konferencia tagjai mindig két évre választanak meg. A megválasztott Igazgató automatikusan tagjává válik az Igazgatói Testületnek, és mint ilyen az ejtőernyőzéssel kapcsolatos jóváhagyási, okmánykiadási, korlátozási, stb. jogokat. A Testület természetesen a biztonsággal kapcsolatos jogokat is átruházza az Igazgatóra. Az Igazgatók joga és kötelessége ellenőrizni és felügyelni a területükön működő teljes ejtőernyős tevékenységet.
A Területi Konferenciák területének nagysága miatt az Igazgató nem tudja hatékonyan átfogni az egész terület ellenőrzését ezért volt szükség a fentebb említett területi és klub biztonsági tisztek rendszerének kialakítására, akik az Igazgató munkáját segítik.
A területi biztonsági tiszteket az igazgatók nevezi ki, egyben kijelölik a felügyeletük alá tartozó területeket is. A biztonsági tisztek megbízó levéllel történő kinevezése mindig egy évre szól és minden év december 31.-ével ér véget. A kinevezést az Igazgatók megújíthatják.
A biztonsági tisztnek kiszemelt ejtőernyősöket a legmagasabb minősítéssel rendelkezők közül választják ki. A kinevezéshez minimálisan "C" vagy "D" minősítéssel kell rendelkezniük. A kinevezéseknél további kizáró ok, ha pályafutásuk során követtek el szabálytalanságot, ha az adott terület ejtőernyős tevékenységének pénzügyeivel foglalkoznak, vagy ha ebben anyagilag érdekeltek. Ez azzal függ össze, hogy nem egy esetben olyan ügyekben is kell döntenie, ami anyagi érdekeket sért és ilyenkor nem szabad konfliktusokba keverednie a pártatlanságát illetően. A kinevezésnél jobb híján, egyedi esetekben természetesen előfordulhatnak kompromisszumok is.
A tiszt a kinevezése után adminisztrátor, a nyilvánossággal kapcsolatot tartó és az események kivizsgálója is. Tevékenységük tehát sokrétű és eltérő. Egyik legfőbb kötelességük a területükön felügyelni, hogy az ejtőernyős tevékenység a BSR-el összhangban történjen. Ugyanakkor joguk is van egyedi esetekben ez alól felmentést adni a következő esetekben:

• gyakorló ugratókkal kapcsolatban,
• az ugróterület biztonsági követelményeit illetően,
• a kommunikációs követelmények terén,
• védősisakok és vízi mentőfelszerelés használatával kapcsolatban.

A biztonsági tiszt engedélyezhet éjszakai ugrásokat, vízi és egyéb bemutató ugrásokat, kijelölheti az ugratókat, stb. Elbírálja az USPA-hoz benyújtott kérelmeket. Gondoskodik a tanfolyamok szervezéséről és levezetéséről, a követelményeknek az ejtőernyőzéssel kapcsolatos tájékoztatásáról. A Légügyi Hatóság és a helyi hatóságok az ő közreműködésével vizsgálják ki az ejtőernyős baleseteket és egyéb eseményeket. Komolyabb helyi ejtőernyős találkozó a közreműködése nélkül el sem képzelhető. Ellenőriznie kell a területen mindenféle ejtőernyős tevékenységet. A közvélemény tájékoztatásának fontos közreműködői pl. az időszakos sajtókonferenciák megtartása, előadások, beszédek tartása, kiállítások szervezése, ejtőernyős bemutatók levezetése és részvétel a terület vezető hivatalnokainak értekezletein.
Írásbeli jelentéseket kell készíteni az USPA részére minden balesetről, az előfordult nyitási rendellenességekről, sérülésekről ezek okairól, valamint a biztonságot esetleg veszélyeztető tevékenységekről. Ezek a jelentések szerfölött fontosak az USPA számára, mert elemzésük, összesítésük lehetővé teszi, hogy idejében felismerjenek olyan tendenciákat, amelyek - a nagyobb biztonság érdekében - esetleg központi beavatkozást, központi intézkedést igényelnének. A területi biztonsági tisztek rendszerének létrehozása már a fent ismertetettek alapján is minden kétséget kizáróan nagyon hasznos volt. Nagy tekintélyüket első sorban nemcsak a kezükben összpontosult nagy hatalomnak köszönhették, /hiszen nem volt rá példa, hogy ezzel visszaéltek volna/ , hanem a kivételesen nagy szaktudásuknak / minden kérdésben tudtak szakvéleményt és tanácsot adni/ és az általuk végzett jelentős munka színvonalának / a lakosság és a tömegkommunikáció meggyőzése a szabályosan folytatott ejtőernyőzés veszélytelenségéről, küzdelem a különböző szintű hatósági hivatalok értetlenségével és gáncsoskodásaival, stb. / Az amerikai ejtőernyőzés nagymértékben nekik is köszönheti nem csak fennmaradását / a szabályok betartása, a különböző gáncsoskodásoktól való megvédése, stb. / hanem a jelentős továbbfejlődését is / lakossági propaganda, tanfolyamok szervezése, az ejtőernyőzés költséges volta miatt a könnyelműség elszabadulásának megakadályozása, stb. / Tehát hozzáértő tanácsadóként irányítják a biztonságos ejtőernyőzést.
Ezt a nagyarányú munkát a területi biztonsági tisztek képtelenek lettek volna elvégezni, ezért a munkájuk megkönnyítése céljából megszervezték a helyi klubok biztonsági tiszti rendszerét is.
Kiválasztásuk lényegében a területi tisztekéhez hasonló azzal a különbséggel, hogy náluk már a "B" minősítés is elfogatható. A kinevezés itt is egy évre szól, meghosszabbítható és a megbízólevelet a területi tiszt adja ki. A kinevezhető klub-biztonsági tisztek száma a klub nagyságától és feladataitól függően változhat, előfordul két vagy több megbízás is. Feladatuk helyi viszonylatokban megegyezik a területi biztonsági tisztek feladatkörével. Lényegében összekötő szerepet töltenek be a helyi ejtőernyős közösségek és az USPA területi hálózata között.
Az USPA számítógépes rendszerét 1981. februárjában állították üzembe és megkezdték a statisztikai adatok gyűjtését olyan témákban, a tagság, a kormány és a hatóságok számára érdekesek. Az összegyűjtött és feldolgozott adatok igen hasznos tanulságokat tartalmaznak.
Az adatok szerint az USPA tagok a hetvenes években összesen 4,736,630 ejtőernyős ugrást hajtottak végre, ami átlagosan fejenként 266 ugrást jelent. A férfiak átlagosan 310, a nők pedig 172 ugrást hajtottak végre. A statisztika szerint egy USPA tagnál 5,6 évente kerül sor balesetre, ami arról tanúskodik, hogy az ejtőernyős sport nem is olyan veszélyes, mint sokan gondolnák.
A fenti időszak átlagos statisztikai adatai alapján az átlagos férfi ugró 5,9 évente, a női ugró pedig 3,8 évente egyszer szorul orvosi ellátásra ejtőernyős ugrás miatt.
Az ötvenes évek végén megkezdték a siklóernyők kategóriájában az ejtőernyők kidolgozását.
Kezdetben az egypalástú, háromszögletű " Parawing " ejtőernyőt használták. Felülete kb. 30 m2 volt. Sűlyedési sebessége nem haladta meg a 3 m/s-t. A siklószáma kb. 2,5.
Nyitáskor igen nagy volt a rántása, ezért késleltetett ugrásokhoz nem használták. Fékezéskor instabillá vált, néha össze is csukódott és ilyenkor nagymértékben megnőtt a süllyedési sebessége. Ily módon az egyszerű felépítése, előnyös vízszintes irányú sebessége, kedvező súlya és kupolaméretei ellenére sportejtőernyőként nem igen terjedt el.
Az amerikai Manchester-i " Pioneer Aerodynamic Systems inc. " cég, a világ egyik legnagyobb ejtőernyőgyára 1961-ben a gyár laboratóriumában végzett szélcsatornás kísérletek után megvásárolta a francia Pierre Lemoigne mérnök által tervezett ejtőernyő licencét. Lemoigne ötleteit egyébként Amerikában a " Para Wing " ejtőernyő megszerkesztésénél már hasznosították. A Pioneer cég tervezőmérnökei Lemoigne ejtőernyőjén több módosítást hajtottak végre / a kupolák elhelyezése, a rések száma, az irányítás rendszere, a kupolák felépítése, stb. / és a " Para Commander " elnevezéssel elkezdték gyártani, amely igen híres ejtőernyő lett. 15 országba exportálták. Ez a konstrukció forradalmi lépést jelentett az ejtőernyők gyártásában.

 

Függőleges sűlyedési sebessége 85 kg -os összsúly esetén 4 - 4,5 m/s. Vízszintes irányú sebessége 1,5 - 5,5 m/s. A 360 fokos forduló ideje 4 - 5 másodperc. A kupola felülete 43 m2, anyaga nylon. A kupola 24 szeletből áll, a kupolán 25 rés és kivágás található.

 

 

Az eredeti zsinórokat a jobbirányíthatóság végett 1 méterrel lerövidítették. A " Para Commander " -nek két változata " MK-1 " és az " MK-2 " ért el nagyobb népszerűséget.

 

Az " MK-2 " -nél alkalmazott kupolaszövet légáteresztő képessége 0 - 10 1/m2 másodpercenként. Csökkentették a nyitáskor fellépő rántást is. A kupola oldalairól eltávolították az 1,2 m2-t kitevő háromszögletű réseket, ugyanakkor növelték a kivágások számát. A kupola stabilabb lett és lényegesen érzékenyebben reagált az irányításra.

 

 

 

 

 

A sportolásra is alkalmas " Delta II Parawing " típusjelű sikló ejtőernyő az 1970. év elején jelent meg szokatlan, uj formájával azonnal magára vonta a szakemberek fegyelmét

 

 

Átlagos függőleges süllyedési sebessége - természetesen az ejtőernyős súlyának függvényében - a " Para Commander " -hez hasonló 4 m/s. Teljes fékezés esetén eléri a 8 - 9 m/s is.
Vízszintes irányú sebessége igen fegyelemre méltó, mintegy kétszerese a " Para Commander " -ének, átlag 5 - 8 m/s. Egy 70 kilós ejtőernyős esetében 7 - 8 m/s, ugyanez 80 kilósnál pedig már 8 - 9 m/s.

 

 

 

 

A 360 fokos forduló megtételéhez 4 - 5 másodperc szükséges. A " Parawing " -gel a szűk forduló teljesen veszélytelen és még enyhe fordulóval is 60 - 70 fokos csuszást lehet vele elérni. A 360 fokos fordulónál a kupola orr-része behajlik, felülete azáltal lecsökken és az ugró spirálban, megnövekedett sebességgel közeledik a földhöz. Ezért ez a manőver 150 méteres magasság alatt nem végezhető. A forduló gyakorlását ezért a szakemberek csak 300 méteres magasság felett javasolják. Az ejtőernyő használatát egyébként is csak gyakorlott, más ejtőernyőkkel legalább 200 ugrást végrehajtott sportolóknak ajánlják.
A " Parawing " kupolájának felülete mintegy fele csak a hagyományos ejtőernyők 45 - 60 m2 -hez képest, mindössze 23,6 m2 . A kisebb kupolafelület miatt az ejtőernyő gyorsabban is nyílik, ennek következtében viszont nagyobb a rántása is. Ennek mértéke nem veszélyes, és néhány ugrás után meg lehet szokni.
A " Para Plane " / " Felhő " / ejtőernyő, amelyet Steve Snyder repülőmérnök tervezett New-Yerseiben, először az USA nemzeti bajnokságán 1971 -ben jelent meg. A " Para Plane " egyébként a 60 -as évek végén tervezték " Para Flite " elnevezéssel és az igen eredeti konstrukciót vitorlázógépekhez készítették. A " Para Plane " típusnevet később, elterjedésekor kapta. Első látásra igen hasonlít a " Volplane " , sőt még a DELTA-2 " Parawing " ejtőernyőkre is, ami persze csak látszólagos. A bajnokságon két sportoló használta. Az 1972-évi első három helyezett " Para Plane " -val ugrott a célba ugrások során meglepően jó eredményeket értek el velük. Az első helyezett a 10 ugrásból hétszer érte el a 0 -t és a fennmaradó 3 ugrás során is csak 19, 26 és 54 cm-re távolodott el a 0-cm-től. Ezekkel az ernyőkkel érték el a legjobb eredményeket az 1973-évi USA bajnokságokon is. A bajnok USA rekordot javított vele. Az első kilenc ugrása 0-cm volt és a 10-ik is mindössze 6-cm. Az 1973. évi világbajnokságon még csak egyetlen sportoló használt " Para Plane " -t, de a következőn, az 1974-évin a magyarországi Szolnokon megtartott világbajnokságon már a világ különböző országaiból érkező sportolók közül 12-en ugrottak vele.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ejtőernyő kupolája derékszögű, kétpalástú, amelyeket lágy merevítő bordák fognak össze. Anyaga nem ereszti át a levegőt, kalanderezett nylon. A kis vivőfelület ellenére igen nagy a siklószáma -3 -. A téglalap alakú kupola felső palástja szárnyának fesztávja kb. 6 méter, szélessége pedig 3 méter. Felülete 18,5 m2. Az alsó palást szélessége 2,5 méter. A kupola vivőfelülete kb. 33 m2.
A kupola süllyedési sebessége 80 - 100 kg súly esetén 3 - 4 m/s. Földet érési sebessége teljes fékezés esetén sem nagyobb, mint a " Para Commander " -é, 0,6 - 1,5 m/s. A vízszintes irányú sebessége a magasságtól függően 7 - 11 m/s, optimálisan véve 6 m/s.
Az első 360 fokos fordulat teljes vízszintes irányú sebesség mellett igen lassan, 20 - 22 másodperc alatt hajtható végre, de a továbbiak már gyors tempóban végezhetők. 2 - 3 spirál után egy fordulat ideje már nem haladja meg a 2,2 m/s-t, de viszont a kupola és a sportoló kilengése ilyenkor eléri a 65 - 75 fokot is, ami jelentősen megnöveli a süllyedési sebességet, ami elérheti a 10 m/s is. Ezért 300 méter alatt ilyen manőverek végrehajtása igen kockázatos.
A kupola irányítása a kupola hátsó belépő éleihez erősített két irányító zsinórcsoport segítségével történik. Ezek a zsinórcsoportok a fő irányító zsinórcsoportokhoz vannak erősítve, amelyek a hevederzet hátsó szabad végeihez vannak vezetve és a könnyebb használhatóság végett fából készült peckekben végződnek. Az első hevederekhez is csatlakozik két irányítózsinór a kupola homlok-ellenállási szögének változtatására.
A kupola megtöltésekor fellépő terhelés csökkentése és az ejtőernyő irányításának megbízhatóságának érdekében a kupolát reefelték két zsinór segítségével, amelyeket az irányító gyűrűkön vezettek át, a kupola felső borításán helyeztek el és a nyitó kisernyőkhöz erősítettek. A reefelő zsinórok ezen kívül a kupola kiegészítő zsinórjainak a szerepét is ellátják behajtogatáskor.
A " Para Plane " tapasztalt sportolók részére készült, sikeres használata nagy gyakorlatot kíván.
A 60-as évek végén jelent meg a " Para Foil " ejtőernyő. Az 1974-évi Szolnok-i világbajnokságon történt az első jelentősebb bemutatkozása. A kupola derékszögű, kétpalástú, amelyeket merevítő bordák fognak össze. A felső és alsó palást hátsó belépő élei össze vannak kapcsolva. A kupolák 14 - 18 cellásak, amelyeket a merevítő bordák választanak el egymástól.
A felsőpalást szárnyainak fesztávja kb. 6, szélessége pedig 3 méter. Az alsópalást szélessége 2,5 méter. A kupola felülete 18,5 m2, vivőfelülete pedig kb. 33 m2.
Süllyedési sebessége - 86 kg -os átlagsúlyt véve alapul - 5,1 m/s, vízszintes irányú sebessége 13,4 m/s. Teljes fékezés esetén a vízszintes irányú sebessége lecsökken 2,6 m/s-ra.
Teljes vízszintes irányú sebesség mellett az első 360 fokos fordulóhoz 20 - 22 s szükséges, a továbbiakban azonban már gyors tempóban végrehajthatók. A gyors fordulók azonban jelentős kilengéseket okoznak és a süllyedési sebességet is számottevően megnövelik ami elérheti a 10 m/s is, ezért az ilyen fordulók 300 méteren alul már veszélyesek.
A " Para Sled " ejtőernyő a 70-es évek elején jelent meg és az első komolyabb bemutatkozása az 1974 -évi szolnoki világbajnokságon történt, ahol 6 sportoló használta és sok sportoló figyelmét vonta magára.
Kupolája derékszögű, kétpalástú, amelyeket merevítő bordák fognak össze. Anyaga nem ereszti át a levegőt, kalanderezett nylon. A felső és az alsó palást hátsó belépő élei össze vannak kapcsolva. Kis vivőfelülete ellenére nagy a siklószáma. A " Para Sled " 10 cellás ejtőernyő. A merevítő bordáin ovális rések vannak, amelyek lehetővé teszik, hogy a levegő egyenletesen oszoljon el a cellák között. Ezenkívül oldalt minden második merevítő bordára fülecseket varrtak, amelyekhez a zsinórokat erősítették. A fülecsek a zsinórokkal lehetővé teszik, hogy a megterhelés egyenletesen oszoljon el az egész kupola felületén.
A felsőpalást területe 17,65 m2. A szárny fesztávolsága 4,85 méter a szélessége 3,64 méter. A siklószáma kb. 3. 68 kg -os átlagsúly esetén a vízszintes irányú sebessége 11,1 m/s, amely háromnegyedes fékezés esetén már lecsökken 0 m/s-ra. Süllyedési sebessége teljes sebesség esetén 4,2 m/s, amely teljes fékezés mellett 6,9 m/s-ra, a sebesség elvesztése esetén pedig 7,5 m/s-ra nő. A 360 fokos forduló ideje teljes vízszintes irányú sebesség mellett 4 másodperc, az első spirál után pedig 3,1 mp.
A kupola irányítása a hátsó belépő éleihez erősített két irányító zsinórcsoport segítségével történik. Az irányítás elősegítésére a kupola hátsó része közepén van egy kivágás, az oldalain pedig a csűrőlapok szerepét betöltő stabilizáló szövetlapokat helyezték el. Ezen kívül még az első hevederekhez két szalag van erősítve a kupola homlok-ellenállási szögének a változtatására.
A " Para Sled " ejtőernyővel is, a " szárnyas " ejtőernyőkhöz hasonlóan, a cél megközelítése - a klasszikus formájú kupoláktól eltérően, amelyekkel általában a szélirányból közelítették meg a célt - a széllel szemben történik.
A versenyző kb. 150 méteres magasságban elvégzi az utolsó célszerű fordulót és rááll a célirányra. A célkereszthez közeledve a sportoló a felesleges sebességet lefékezi az irányító zsinóroknak rövid mozdulatokkal történő lehúzásával. A célhoz való haladáskor az irányító zsinórok lehúzása nem haladhatja meg a teljes lehúzhatóság 10 - 12 % -t, mert ellenkező esetben a függőleges sebesség veszélyes módon megnő.
Az ejtőernyőt természetesen tapasztalt sportolók részére tervezték, akik már jól elsajátították a " Para Commander " ejtőernyővel való ugrás technikáját. Szolnokon az ejtőernyős világbajnokságon, a vele végrehajtott célba ugrások 70 % - a 50 cm alatt történt, 58 % - a pedig 16 cm alatt. 22 ugrás távolsága pontosan 0 cm volt.
A nyitáskor fellépő nagy megterhelés miatt 6 másodpercnél nagyobb késleltetésre célszerűtlen. E mellett a nyitáskor előforduló rendellenességek megszüntetése is tapasztalatokat igényel.

 

 

 

 

 

Az Edwin D. Vickery mérnök által tervezett " Volplane " sportejtőernyő prototípusát 1968. március végén próbálták ki. A kísérletek során a kupolafelületet 17 és 30 m2 határok között mind kipróbálták, hogy megtalálják a legalkalmasabbat. Az ejtőernyőt 1970-ben, a jugoszláviai Ejtőernyős Világbajnokságon mutatták be. A kupola kétpalástos. Felülete 18,5 m2 / 6X3 méter / . 100 kg összsúlyig a függőleges süllyedési sebessége 3,5 m/s. Földet éréskor a sebessége 0,6 - 1,5 m/s. A vízszintes irányú sebessége 0 - 9 m/s között változik. A 360 fokos fordulóhoz 3,6 - 4 másodperc szükséges.

 

 

A hatvanas évek végén kipróbált réselt háromszögletű ejtőernyő igen eredeti konstrukció volt, amely a " Thunderbow " elnevezést kapta. Az ejtőernyő igen stabilan ereszkedett és megbízhatóan működött, egyszerű volt a kezelése. A süllyedési sebessége kicsi volt, 5 m/s . Az előrehaladó vízszintes irányú sebessége 0 - 7,8 m/s között változott a hátrafelé mozgása pedig 2,1 m/s volt. A 360 fokos forduló ideje 3,5 másodperc. A kupola felülete 37 m2, 22 szeletből varrták, 16 rést alakítottak ki rajta. Az ernyő súly 6,9 kg.

 

 

A "Titán " ejtőernyő főkupolája konstrukciós szempontból hasonló a " Para Foil " -hoz. Alapvető eltérés, hogy a fő és a mentőernyőt egy tokban helyezték el. Mentőernyőként egy 5 szeletes, 16 m2 -es légcellás ejtőernyőt alkalmaztak hozzá. A mentőernyőnek egy egyméteres rugójú kisernyője van, amely 50 milliméter széles, 3 méter hosszú szalaggal csatlakozik a leváló belsőzsákhoz. Ez a széles szalag csökkenti a csatolótagnak az ugrón való elszakadásának veszélyét. A két ejtőernyő együttes tömege 8 kg.
A " Strato Cloud " ejtőernyőt a 80 -as évek elején továbbfejlesztve és tökéletesítve egy tokba helyezték el és az uj variáns a " Delta Cloud " elnevezést kapta. A kupolája 21 m2 -es. Anyaga könnyű nylon, másodpercenként 10 l/m2 légáteresztő képességgel. Alapvető előnye a kis tömeg és térfogat. Súlya 4 kg.

 

 

Francis M. Rogallo mérnök nagy érdeklődést és nagy vitákat kiváltó " szárnyas ejtőernyője " a "Rogalló " nevet kapta. Gyártása az USA Ryan nevű városában folyt az 50 -es évek második felében. Sokakban felmerült, hogy a 10 m/s-os vízszintes irányú sebességgel és mindössze 2 m/s-os süllyedési sebességgel rendelkező " szárnyakat " egyáltalán lehet-e még ejtőernyőnek nevezni? Milyen mértékben lehet köze és felhasználható-e sportolásra?
A Rogalló-szárnyak továbbfejlesztésével kapcsolatos lehetőségek, pl. a motorizálásával elérhető katonai felhasználása felkeltette a NASA figyelmét is, és dollár-milliókat költött a kísérletezésre és a hadsereg ellátására.

 

 

Az 50-es évek végén került kivitelezésre a " Gary Gore-1 " , amelyet " Telsan " -nak is neveztek. A kupoláján - jobb irányíthatóság céljából - egy " T " alakú rést képeztek. Sikeresen használták gyakorló, oktató ugrásokhoz. Tovább fejlesztett változata a " Gary Gore-2 " vagy más néven " Hustler „. Ennek a kupoláján már két db. " T " alakú rést képeztek ki. Az amerikai sportolók sok versenyen szerepeltek vele sikeresen, több világrekordot is felállítottak vele.