A légtér, vagy ahogyan néha nevezik, az ötödik óceán meghódítása már több évszázados múltra tekinthet vissza, amit az ipar és a hadügy fejlődése az évszázadok során gyakran hajtott előre, elősegítve a levegő gyakorlati meghódítását.

Napjainkban a repülés tömeges méreteket öltött, mindennapos látvánnyá vált, a tömegközlekedés kedvelt eszköze. Alig akad ember, aki ne ült volna repülőgépen, vagy ne látott volna közvetlen közelről valamilyen gépet a különböző bemutatókon, vagy akár hadtörténeti múzeumokban is. A repülőtechnikának az a szédületes fejlődése, amely már célul tűzte ki a környező bolygók meghódítását is, megteremtette a maga számára nélkülözhetetlen mentőeszközök igen széles körét is. Gyakori látvány a különböző nagysebességű leszálló repülőgépek és a földre visszatérő űrhajók ejtőernyővel történő lefékezése. Rendszeressé vált az ejtőernyőknek sportolásra és katonai célokra való felhasználása, a nagy tömegek előtt való színpompás, lenyűgöző bemutatók megtartása. Természetes tehát még az ejtőernyőzésben laikus embereknek is az igénye, hogy megismerjék a korszerű ejtőernyők kialakulásának, gyakorlati alkalmazásának a történetét. Annál is inkább, mert napjainkra az ejtőernyők már légi járművé, így a repülés természetes, szerves részeivé váltak.
Az embernek az a természetes ősi vágya, hogy a madarakhoz hasonlóan a levegőbe emelkedjen, vagy a különböző, általa megkonstruált szerkezetek segítségével a nagyobb magaslatok /sziklák, fák, tornyok, stb./ tetejéről leugorva szerencsésen földet érjen, szinte egyidős az emberiség történetével. Ezek a próbálkozások, kísérletek történelmünk szerves részét alkotják, sokkal színesebbé, érdekesebbé téve ez által.
Számos ősi monda, legenda tanúskodik arról, hogy az emberek mai szemmel nézve elképesztő módon, a legkülönbözőbb anyagokból /pl. bambusznád, állati bőrök, kender vagy lenvászon, stb./ eltérő formákban elkészített primitív szerkezetekkel ugrásokat hajtottak végre különféle alkalmatosságokról népünnepségek alkalmával, illetve vezéreik szórakoztatására.
A történelemből ismerjük, hogy az ókorban az emberek bambusznádból, faágakból, állatbőrökből, vékony gallyakból, stb. baldachinokat, sajátos, sátorszerű esernyőket készítettek az eső elleni védekezésül. Megfigyelték, hogy az időnként keletkező erős szél erőfeszítéseik ellenére, olykor ezeket felemelte a földről akár több méter magasságba is, ha kezükből kicsavarta és viszonylag simán, egyenletesen ereszkedtek vissza a földre. Feltehetően ez adta az ötletet, hogy ezeket az esernyőszerű szerkezeteket később felhasználják a levegőben történő helyzetváltoztatásokra, valószínűleg kezdetben egyéni szórakozásra.
Az emberek, mint megfigyelő és gondolkodó lények, bizonyára már ekkor észrevették és elcsodálkoztak azon, hogy sokszor a súlyosabb, de nagyobb felületű tárgyak később érnek a földre, mint a könnyebb kis felületűek.
Nem lehet kétséges, hogy a tudós természetkutatók, mint Archimedes, Pithagorasz, Arisztotelész vagy Demokritosz szereztek ismereteket a szabadesésről is, de sajnos, ezek a tapasztalatok nem kerültek az utókor kezébe.

Ábra 1 Shun ugrásának egykori ábrázolása

Ábra 2 Ogata Korin japán isten "ejtőernyőjének" egykori ábrázolása /XVII. század

Az afrikai régészeti leletek is azt tanúsítják, hogy az itt élő népek már a történelem előtti időkben igyekeztek egy ernyőszerű szerkezettel a levegőbe felugrálni, ennek segítségével néhány pillanatig a levegőben maradni. Ezeket az egyébként látványos ugrálásokat a "pehely ünnepe" alkalmával hajtották végre.
Az egykori rajzok tanúsítják, hogy a „lebegő perzsa" egy nagy felületű palástot használt, amely a levegőben a kupola szerepét töltötte be.
A magasból történő biztonságos ugrás álmának megvalósítására irányuló kísérletekért ezeknek a vakmerő embereknek gyakran kellett akár az életükkel is fizetni. Több száz évvel az első sikeres ejtőernyők megjelenése előtt igazi merészség kellett ahhoz, hogy ezekkel a kezdetleges baldachinokkal, palástokkal, különféle szerkezetű, méretű és alakú szárnyakkal és esernyőszerűségekkel különböző magasságokból levessék magukat a mélybe, ezért ábrázolták őket időnként istenként, királyként.

Ábra 3 Koi Koos perzsa király repülési legendájának ábrázolása

Az egykori rajzolók törekedtek arra, hogy a megörökített jeleneteknél a realitás látszatát keltsék, ezért az ugrókat repülésre alkalmas felszereléssel, szárnyal látták el, mint pl. a legendás hírű Victor int, Restif de la Breton /1734-1806/ "A déli sarki felfedezés" 1781-ben megjelent műve hősét. A legenda szerint Victorin egy, a saját maga által szerkesztett nagyobb és megerősített ernyőt a derék hosszában a vállaktól a bokáig kifeszített szárnyakkal erősített meg és egy sziklaszakadékba ugrott vele, hogy segítséget vigyen az ott rekedteknek, akiken másképpen már nem lehetett volna segíteni. Victorin, szerkezetének segítségével megmentette a szerencsétleneket légi úton szállítva el őket a hegyekben lévő biztonságos helyekre.
Marko Polo, a nagy olasz utazó naplója szerint fantasztikus utazásai során rábukkant egy néger törzsre, amelynek tagjai szertartásszerű ugrásokat végeztek pálmalevelekből és bambusz rudakból összetákolt nagy ernyőkkel, állítólag az utazások során jelentős távolságokat tettek meg a sziklaoromról a völgybe. A babonás négerek bizonyára hittek abban, hogy az ilyen veszélyes magasságból történt ugrás után a menekülést nemzetségük bálványának köszönhetik, ezért magát az esernyőszerű "ejtőernyő" szerkezetet szertartási és kultikus kelléknek tekinthették, amivel a pogány isten iránti hódolatukat kifejezhetik.

Ábra 5 Az ugráló néger törzs tagjai

A következő ránk maradt legenda szerint Bladud angol király i.e.852-ben szárnyakat kötözött magára és palotájának egyik magas tornyáról a mélybe vetette magát. A hagyomány szerint a "fekete mágiá"-nak adta el magát, azért tudott repülni. Azonban varázslat csődöt mondott, mert a király Aponllo templomára zuhant és szörnyethalt. A hagyomány értékét csökkenti, hogy Geoffroy Monmouth csak tíz évszázaddal később, 1147-ben jegyezte fel és nyomtatásban is csak 1508-ban jelent meg.
Nem tisztázott és nem is nagyon kutatott Simon mágus halálos végű története /i.u.66./. Feltehető, hogy ejtőernyővel magasból ugrott le, ami tragikusan végződött.
Az irodalomban időszámítás előtt 130-ban Aquleius "Az aranyszamár" című művében is találkozunk egy "tipikus" ejtőernyős ugrás /sziklaugrás?/ szép lírai bemutatásával, ejtőernyő belobbanása, ereszkedés, földet érés leírásával : „Psychét pedig, aki elfogult remegésen sírdogál a sziklacsúcson, a lágyan lengedező Zephyrus szelíd szellője vigyázatosan felemeli meglebegteti ruhája csücskeit, megduzzasztja ráncait enyhe fuvallattal átviszi lassan az irdatlan sziklameredek fölött, óvatosan lebocsátja s a mélyen alant viruló völgy pázsitos ölében lenyugtatja". Annak az eszköznek az elvét, amely lassítani képes a test zuhanását a levegőben, először a XIII. század neves humanistája, filozófus és matematikus Roger Bacon /1210-1293/ fogalmazta meg a "De mirabili Potestate artis et naturae" /A természet titokzatos és csodálatos erőiről/ című 1250-ben megjelent munkájában. A repülésről szóló fejezetben a saját maga által kigondolt ejtőernyőszerű szerkezetet ismerteti, rámutatva, hogy homorú felülettel lehetséges a levegőre "támaszkodni".
Egy francia misszionárius, Wasson a pekingi állami könyvtárban egy papírtekercsre bukkant, amelynek tanúsága szerint 1306-ban Fo-Kien kínai császár trónra lépése alkalmából magas toronyból artisták ejtőernyőszerű szerkezetekkel ugráltak le a császár és a nézők szórakoztatására. A szerkezetek meglehetősen nagy terjedelműek voltak. Egy francia követ jelentése szerint ez idő tájt Indiában is tartottak hasonló ünnepségeket.
Természetesen Roger Baconnak is megvoltak a történelmi elődei. Egy ókori görög monda szerint Daidalosz görög művész /szobrász és építész az i.e.VII. században/ , aki a róla elnevezett görög szobrászatban a monumentális, nagyméretű szobrok megteremtője, Minisz király megbízásából megépítette a híres labirintust is, viaszból és tollakból szárnyakat készített magának és segítőjének, Ikarosz / Icarus / nevű fiának, hogy repülve menekülhessenek el Kréta szigetéről, mivel olyan jól dolgozott, hogy a király nem volt hajlandó elengedni.
A monda szerint Daidalosz a szárnyakon repülve el is jutott Szicíliába. A fia Ikarosz azonban, a repüléstől apja óvó intelmei ellenére közel került a Naphoz és a nagy hőségtől viaszszárnyai elolvadtak, széthullottak, így feltehetően a történelem első repülési áldozataként a meggondolatlan ifjú a tengerbe zuhant.
Történelmi írások szerint a levegőt már az ókorban is felhasználták az ellenséggel folytatott harcban. A Cárgrádot ostromló orosz hadvezér Oleg különböző figurákat lövetett a vár fölé, amelyek egy ejtőernyő szerkezet segítségével lassan ereszkedtek le a várba. A szokatlan jelenség akkora pánikot keltett, hogy könnyűszerrel be lehetett venni a várat.

Ábra 6 E.Malmesbury repülése 1060-ban /J.Thyraud:Histoire des hommes volants./ Lausanne,1977.

Egy grúz feljegyzés szerint a XII. században a Kúra-folyó partján felépített várkastély egyik tornyában az egyik kőműves nem tudott lejönni, mert a művészetére féltékeny társa elfűrészelte a bástya létráját. A fent rekedt kőműves kínjában az ott található háncsból, fazsindelyből és szomorúfűzfa ágakból egy ejtőernyő szerkezetet készített, amelynek segítségével sikeresen földet ért. Balszerencséje volt azonban, mert a meggondolatlanul az övébe tűzött szekercéje földet éréskor halálra sebezte.

Ábra 7 Szövetszalagos ejtőernyős ugró British Museum Add. Mss 34, 113. fol. 189v.

Igen érdekes a hagyomány szerint generációkon át emlékezetes eset, amely szerint az angolszász Eilmer of Malmesbury bencés szerzetes szárnyak segítségével ténylegesen repült 600 lábnyit /kb.180m/ 1060-ban amelyet szerencsésen túl is élt.
A British Museumban őrzött, „ Francesco dio Giorgio hagyaték" -nak nevezett kéziratok ábrái szerint egy férfi ugrást hajt végre és esését azzal próbálja csökkenteni, hogy két hosszú szövetszalagot két fogantyúhoz rögzít, amelyeket kezeivel tart. Ezeket a fogantyúkat kötéllel az övéhez erősítették. A fogai között egy spongyát tart, hogy fogsorát ily módon védje meg a földet éréskor várható ütéstől.

Ábra 8 A kupos ejtőernyő British Museum Add. Mss. 34, 113. fol. 200v.

A szerző a szalagos megoldást illetően aggódhatott az ugró testi épségéért, mert a későbbiekben ismét lerajzolta, de most már egy kúpos ejtőernyővel, fából készült kerettel. Az ugró fogsorát védő szivacs most már az egész fejét veszi körül. Az elv világos, de a fából készült keret nehézkes és veszélyes, a szerkezet pedig túlságosan kicsi ahhoz, hogy az ugró testi épségét megvédje.
Leonardo da Vinci fogékonyságára jellemző, hogy a vele egykorú és valószínűleg csak kissé korábbi új ötletet oly hamar felkarolta és hozzákezdett a sokkal realisztikusabb méretű ejtőernyő kidolgozásához.
Elképzelések már voltak az ejtőernyőről, de a helyes megoldást nem találták meg sokáig. Egyesek azon törték a fejüket, hogyan lehetne felemelkedni a levegőbe, mások pedig azon, hogyha egyszer már felemelkedtek az "égbe" ,hogyan tudnak onnan veszélytelenül visszatérni a földre.
Minőségi változás Leonardo da Vincinek /1452-1519/, a világhírű firenzei festőnek, mérnöknek, szobrásznak, építésznek, írónak, zenésznek, anatómusnak, fizikusnak az egyetemes emberi kultúra /uomo universale/ eszményi megtestesítőjének kb.5,300 egyedülálló tükörírással készült /ugyanis balkezes volt/ , tollrajzokkal illusztrált kézirat lapja közül az 1495-ben készült "Codice sul volo degli uccelli" /A madarak repülésének kódexe/ jelentett. Ebben már egy olyan eszköz konstrukcióját készítette el komoly matematikai számítások alapján, tudományos módszerekkel a történelemben először, amely lassítani képes az ember zuhanását a levegőben.
Leonardo vázlatára tekintve egy mai ember ezt a szerkezetet azonnal ejtőernyőnek nevezné, annak ellenére, hogy ezt a "Kódex" -ben "sátornak" nevezte el. Azt írta : „Ha az ember vászonból egy olyan sátrat készít, amelynek mindegyik éle 12 könyök /tájékoztatásul : 1 könyök = 44 cm/ , veszélytelenül ugorhat le vele tetszés szerinti magasságból". Ha figyelembe vesszük, hogy ennek a szerkezetnek a felszíne kb. 60 m2, a keresztmetszete 30 m2, akkor könnyen rájöhetünk, hogy ez szinte azonos a mai ejtőernyővel. Tiszteletteljes csodálattal ismerhetjük el Leonardo da Vinci zsenialitását, hogy már abban a korszakban milyen matematikai pontossággal tudta meghatározni az ember számára szükséges ejtőernyő méreteit. Sajnos ez a nagyszerű elképzelés sokáig csak papíron maradt meg, a korabeli technika fejlettsége még nem tette lehetővé az elkészítését. Lényegesen megelőzte korát. El is felejtették, pontos rajzait a későbbi kutatók vagy nem is ismerték, vagy nem vették figyelembe. Igen nagy kár, mert az ejtőernyőnek Leonardo da Vinci által megszerkesztett terve jelentéktelen változtatásoktól eltekintve napjainkig időszerű. Leonardo fő érdeme az volt, hogy a repülés kérdéseit merőben tudományos alapon közelítette meg, bátran elvetve a korábbi ismeretek megalapozatlan, használhatatlan téziseit, amelynek inkább a fantázia szüleményei voltak.

Ábra 9 Leonardo önarcképe

Az Olasz Nemzeti Könyvtárban őrzött dolgozatában Leonardo már megalapozta az ember repülésének a lehetőségét is. Azt írta : „ Láthatod, hogy a szárnyak ütközése /csapkodása/ a levegőre megtartja a nehéz sast a legmagasabb és ritka levegőben. . . . Az ember nagy szárnyakkal, erőt fejtve ki a levegő ellenállására, legyőzheti azt és felemelkedhet a levegőbe".
Készült a mintegy 16 kötetet kitevő gazdag hagyatékának amely a gondolat és művészet szinte teljes világát átfogja a kiadására. Előszófélét is irt hozzájuk, de végül is semmit sem adott ki. Ezek összeállítása tanítványaira, elsősorban az utolsó éveiben mindvégig mellette maradó és a kéziratainak összegyűjtésével foglalkozó Francisek Melzire maradt. Melzi ezeket Olaszországba vitte, ahol végül is a milánói Ambrosiana könyvtárba kerültek. Melzi halála után a kéziratok tönkrementek, szétszóródtak. Leonardo da Vinci műveinek egy kevesebb részét csak 1796-ban adták ki, így ezek majd 300 évig az érdeklődők számára ismeretlenek voltak. A 16 kötetnyi anyagot egyébként Napóleon hadizsákmányaként Párizsba vitte, 12 kötet még jelenleg is ott található. Két kötet visszakerült Milánóba, két kötet pedig Londonban található. Ily módon ezekből az óriási kincsekből számos olyan tudományos vívmányt kellett újra feltalálni, amit Leonardo da Vinci már régen ismert.

Ábra 10 Leonardo da Vincinek "A madarak repülésének kodexe" c. munkájából az elképzelt ejtőernyője vázlatát is tartalmazó oldal. Az ejtőernyőt az e. ábrán láthatjuk. Egyúttal megcsodálhatjuk a tükörírással készült kézírását is.

Leonardo da Vinci ejtőernyője elkészítésével, tovább fejlesztésével sajnos azért sem tudott már foglalkozni, mert az 1495-ben a franciákkal megindult háború ettől elvonta, erősen lekötötte. A tudós kénytelen volt más ügyekkel foglalkozni, ugyanis megbízták a Milánó körüli erődítmény felújításával.
Reinhard von Solms német tűzmester 1550-ben saját tervezésű rakétákat készített, amelyekben kitolható kis szárnyakat alkalmazott, amelyek az ejtőernyőre emlékeztettek. A szárnyaknak kettős szerepük volt : egyrészt irányították a rakéták repülését, másrészt, amikor a rakéták sebessége mérséklődött, csökkentették annak zuhanási sebességét. A szárnyak nyílása - záródása a légellenállás nagysága szerint változott. Solms ejtőernyős rakétáit e nemes tulajdonságuknál fogva később a városok ostromlásakor felhasználták, pl. üzenetek továbbítására, vagy meghatározott tárgyaknak a városba történő eljuttatására.
Ebből az időből származik egy festmény, amely eredetiségével vonja magára figyelmünket. A festményt Saintes - Maries - de - la - Mer -i erőd székesegyházában őrzik. Annak a gyermeknek a megmenekülését ábrázolja, amelyik 1591. május 25.-én a Mindszentek ünnepén az erőd egyik lőrésén keresztül 15 méter magasságból kiesett. A képen egy szétnyitott ernyőszerűséggel esik, de minden valószínűség szerint az a széles köntös mentette meg az életét, amelyiket viselt és amely ejtőernyőként viselkedett a levegőben, elégséges ellenállást képezve a biztonságos földet érésig.

Ábra 11 A "Machinae Novae" kiadásának címlapja

Velencében őrzik a magyar származású Verancsics Fausztusz /Fausztó Veranzio/ Csanádi püspöknek a "Repülő ember" /"Machinae Novae"/ című munkáját, amelyet 1616-ban adtak ki Olaszországban. Ebben látható az általa újból feltalált ejtőernyő leírása is, amit a szerző "szállóernyőnek" nevezett el. Verancsics Fausztusz leírása szerint: „Egy négyszögletes vászonnal, amit négy egyenlő rúd kifeszít, és amihez sarkain négy kötél van erősítve, az ember minden veszély nélkül leereszthetné magát egy torony magasságából, vagy más kiemelkedő helyről. Mert, ha pillanatnyilag nincs is szél, annak az erőkifejtése, aki zuhanni fog, szelet támaszt, ami a vásznat visszatartja majd és nem fog hirtelen lezuhanni, hanem lassulva ereszkedik alá. A vászon nagyságát tehát az emberhez kell mérni.„ - Ez már egy valóságos ejtőernyő leírása.

A nemzetközi szakirodalom szerint Verancsics volt az első, aki az ejtőernyő gondolatával konkrétan is foglalkozott. Magyar származásánál fogva, mint korai elődünkkel, a magyar ejtőernyőzés történetében is figyelmet érdemel. Mivel felfedezése kiemelkedő, tehetségét a nemzetközi szakirodalom és a történelem is méltán övezi elismeréssel, többnyire meg sem említve magyar származását, ezért a nemzetközi elismerésen túl, magyarságára tekintettel lényegesen részletesebben ismertetjük gazdag életútját, mert ezt rajtunk kívül más úgysem teszi meg.

Ábra 14 A "Machinae novae" 1985. évi magyarnyelvű kiadása

Verancsics a "szálló ernyőt " nemcsak leírta, hanem 1617-ben meg is építette és a korabeli ismertetések szerint a pisai ferde toronyból szerencsésen ki is próbálta, állítólag személyesen 66 éves korában.
Itt ismét meg kell említeni, hogy Leonardo da Vinci volt az első, aki a levegő dinamikai hatását tudományosan is, alaposabban tanulmányozta. Verancsics előtt közel 100 évvel Leonardo már tervezett ejtőernyőt, de ez csak jegyzeteiben fordult elő, így a tudományos világ erről a Leonardónál már ismertetett okok miatt csak jóval később, Leonardo halála után kb. 300 év múlva szerezhetett tudomást. Így minden valószínűség szerint Verancsics sem ismerhette Leonardo kutatásait.
Verancsics "szálló ernyője" egy 5 méteres négyzet alakú léckeretre feszített vászon volt. Négy sarkáról egy-egy kötél lógott le egy kúpos csomóba összefutva, amely az ember derekához volt erősítve és ily módon hordozta, tartotta a rajta függő emberi testet. Ez a szerkezet még korántsem tekinthető kielégítőnek, de az ötlet a körülményekből ítélve Verancsicstól származik.
Verancsics a vázlataiban egy fatákolmányról való ugrást is rögzít. Magasabb pontokról végrehajtott ugrásokról nincsenek hiteles adatok.
Fausztusz minden valószínűség szerint 1550-ben született Magyarországon egy régebbi forrás szerint viszont a dalmáciai Sebenicóban. Családja az örökös háborúskodások miatt Szerbiából vagy Bulgáriából Dalmáciába vándorolt és akkor olaszosították nevüket Varanzió -ra. Apja Mihály 1529-ben a budai káptalan prokurátora. Később olasz nyelvtudása révén gyakran utazott a török udvarba. Két fia volt :Fausztusz és Kázmér. Fausztusz nagybátyjának, édesapja testvérének, Varancsics Antalnak, a kortársai közül is kiemelkedő történetírónak, esztergomi érseknek, majd bíborosnak, királyi helytartónak a segítségével és támogatásával Pozsonyban végzi tanulmányait, amit a páduai egyetemen folytat, majd 1572-ben visszatér Magyarországra és a nagyszombati akadémián fejezi be tanulmányait. Nagybátyja, Verancsics Antal 1573-ban meghalt, Fausztusz pedig Pozsonyban telepedett le és szorgalmasan folytatta tanulmányait. Megírta nagybátyja életrajzát is. Néhány esztendő elteltével Fejérkövy István veszprémi püspök a püspöki javak kormányzójává és veszprémi várkapitánnyá, Rudolf császár pedig udvari titkárává nevezte ki. Ezt a hivatalát is olyan jól látta el, hogy a császár nem csak 2000 forint jutalomban részesítette, hanem neki ajándékozta a jablonci uradalmat is. Haszna ebből nem lett, mert mire birtokba vehette volna, a törökök elfoglalták. 1594-ben minden tisztségéről lemond és Velencébe utazik. Egy év múlva -1595-ben már kiadja ötnyelvű szótárát : "Dictionarium quinque nobilissimárum Europae Linguarum : Latinae, Italicae, Germanicae et Ungaricae” , amivel beírta nevét a nyelvkutatás történetének nagyjai közé is.
1598-ban április 16.-án Csanádi püspökké /Csanád a korábbi Csanád megye székhelye, a Maros mentén van, Nagylak határátkelőhely közelében Romániában. Mai neve : Cenad/ "in partibus infidelium" nevezte ki. 1604-ben a sági prépostságot, más források szerint a leleszi-t is neki adományozta. Később a császár a püspöki címet Herovics Mátyás prépostnak adományozta a sági prépostsággal együtt. A Szentszék azonban végig elismerte püspöki méltóságát és mindenütt Csanádi püspökként tisztelte. Fausztusz 1650-ben újra Romániába utazott, 1606 március 13.-án a pápa engedélyével szerzetes lett. Ezután Rómában élt és kizárólag tudományos munkásságának szentelte életét. 1616-ban Velencébe költözött, ahol kiadta híres munkáját a "Machinae Novae Fausti Verantii Siceni Cum Declaratione Latina, Italica, Hispanica, Gallica et Germanica" címen. Ebben a művében építészeti, technikai és haditechnikai kérdésekkel foglalkozik a tőle megszokott szakértelemmel és alapossággal. Egyes fejezeteiben korát messze megelőzte. A könyv nagy formátumú és 49 réz metszet díszít. Mindmáig a technika történetének nagy becsben tartott alkotása. Pázmány Péter 1617-ben kelt levelében nagy elismeréssel köszönti a szerzőt műve megjelenése alkalmából.
Varancsics Fausztusz Velencében halt meg 1617 -ben, a közelben helyezték örök nyugalomra Prvic Lukaban a Sveta Marija od milosti templomban. Sirján a következő alaposan megkopott felirat olvasható : RAUSTUS VERANTIUS - Episkopus Csanadiensis novorum praedicamentorum et novarum machinarum et fragmentorum historiae illyricae ac sarmaticae collector. Magyarul : „Verancsics Fausztusz Csanádi püspök, az evangélium új hirdetője, új gépek /szerzője/ , az illir és szarmata történelmi töredékek gyűjtője"
1617-ben Servantes a "Persiles" című elbeszélésében leír egy hajmeresztően érdekes esetet, amely szerint egy gyönyörű fiatal nőt "bűneiért " kidobtak egy magas toronyból. a nő mégis megmenekült, mert bő szoknyája a zuhanás közben „ felfúvódott egy harang formájára "és lényegében ejtőernyőként viselkedett, baj nélkül leeresztvén a földre.
1634-ben Jean Desmarets, korának népszerű írója, az "Arianin” című regényében egyik rabságban lévő hősének a börtönből való szökését. A rab először lepedőből készített hosszú kötél segítségével akart elmenekülni, de amikor észrevette, hogy erős szél fúj, elhatározta, hogy inkább kiugrik az ablakon. A lepedő két csücskét derekához kötve, másik két csücskét pedig kezeiben tartva kiugrott és sikerült elmenekülnie. Amennyiben ez reális ugrás volt, és nem az író fantáziájának szüleménye, érdekes eset.
Az igen tehetséges velencei mérnök - Tito Livio Burattini kísérelte meg legelőszőr azt, hogy az ejtőernyőt egy repülésben lévő géphez alkalmazzák. Burattini, aki később Lengyelországban telepedett le, a "Memorie de Réelle" című munkája szerint, melyet a velencei tudományegyetem 1895-ben tett közzé, első kísérletét egy géppel végezte, amelyből egy macskát ugratott le Leonardo da Vinci leírása alapján elkészített ejtőernyővel 1648 február 29 -én. Burattini nem tudta elkészíteni azt a gépet, amely már ember szállítására is alkalmas lett volna, de ennek ellenére a kísérlet eredményesen végződött.
1650-ben Richart de La Trémouille, XIV. Lajos francia király indiai nagykövete látta, amint egy Gauhler nevű indiai szakács bambusznádból és vászonból készült ejtőernyővel leugrott egy torony tetejéről.

Ábra 15 Sziámiak ugrása

Ugyanebben az évben a Sziámból visszatérő francia követ a "Napkirálynak" részletesen beszámolt arról, hogy ott gomba alakú ejtőernyőkkel rendszeres ugrásokat hajtanak végre a bambuszfák tetejéről. Az arra járó király és kísérete tiszteletére a sziámiak ernyőikkel ugrásokat hajtanak végre bambuszfák tetejéről.
A szél segítségével viszonylag nagy távolságokra jutnak el. Olyan eset is előfordult, amikor az egyik bambuszfa tetejéről egy közeli ház tetejére estek. A követ beszámol arról hogy : „A sziámiak kedvenc tornyaikból nem egyszer látni embereket kiugrani, amikor a király kíséretével arra jár. Ezek az emberek mintegy tiszteletük jeléül végzik ezeket az ugrásokat kezdetleges ernyőikkel, melyeket az erős szél nem egyszer kiragad a kezükből.
1710-ben Newton a levegőnél nehezebb testek felfüggesztésének és mozgásának lehetőségeire vonatkozó kísérletei során eljutott az ejtőernyő matematikailag lehetséges méretei meghatározásához.
Hiteles adatok szerint John Childs esernyő formájú szerkezettel 1757. szeptember 13.-án és 14.-én nagyobb magasságból-nevezetesen a bostoni templom harangtornyából-ugrásokat hajtott végre.
1767-ben Lavin, teljes nevén : Vincent Lavini, a savoyai herceg által hűtlenségéért életfogytiglani börtönre ítélt hamispénzverő a miolansi erőd 30 méter magas várfaláról, amely mögött raboskodott, egy titokban készített nagy esernyőszerű szerkezettel-szökési kísérletként „ szerencsés „ ugrást hajtott végre. Azonban a várfal menti mély patakban landolt, így észrevették és visszavitték tömlöcébe. Egyes adatok szerint bírái bátorságáért és leleményességéért megkegyelmeztek neki, más adatok szerint 92 éves korában a börtönben halt meg.
Várbörtönökből történő szökési kísérletek a magas falakról elképesztően primitív ejtőernyő-szerkezetekkel való ugrások révén eléggé ismertek lettek, arra sarkalván a kor tudósait és kísérletező koponyáit, hogy újra foglalkozzanak az ejtőernyőzés gondolatával. Az akkori kezdetleges technikai fejlettség azonban még lassította, visszafogta a sikeres kísérleteket, sokszor jutottak tévútra a hiányos ismeretek miatt.

Ábra 16 Simeon ugrása Oroszországban az általa készített ejtőernyő-szerkezettel

A XVIII. század azonban az ejtőernyő kutatóinak és bátor kísérletezőinek egész sorát adta. Adatok vannak arról, hogy Oroszországban "Simeon pap fia” Simeon bemutatta ejtőernyő-szerkezetét Anna Johanna cárnőnek, a szerkezettel ugrást is hajtott végre.
1777-ben DE Fontagne párizsi professzor egy repülő köpenyt talált fel, amely elképzelése szerint garantálja a magasból való biztonságos leereszkedést. A köpeny számtalan sok apró lebernyegből állt. Az óvatos professzor nem szánta rá magát, hogy ki is próbálja találmányát, inkább kért a bíróságról egy halálra ítélt rabot /akinek úgyis mindegy - jelszóval/ . Kérését teljesítették, lehetővé tették, hogy egy rablógyilkos - Jacques Doumier, aki vállalta az ugrást kísérletet tegyen.
A RheinIsche - westfalisce Zeitung szerint,amely az eseményről tudósított, Dourmiert a rendőrök a párizsi fegyverraktár tetejére vitték, ahonnan az ugrást tervezték. Ott De Fontage professzor várta és megtartotta a "kiképzést" : tartsa a kezét vízszintesen és igyekezzen úgy siklani, mint a madár. Semmi másra nincs szüksége! Hangzott a tömören fogalmazott oktatás.
A kísérlet sok érdeklődőt vonzott. Doumiler leugrott. A szél kissé oldalra sodorta és hirtelen félelmetes sebességgel kezdett zuhanni. A tömeg felkiáltott. Közvetlen földközelben azonban Doumier lefékeződőt és visszanyerte egyensúlyát. Sértetlenül ért földet. Az elégedett feltaláló egy erszény arannyal jutalmazta meg.

Ábra 17 Joseph Montgolfier

Ugyancsak 1777-ben Joseph Montgolfier a hőlégballon későbbi feltalálója sikeres kísérleteket végzett teher és nemritkán háziállatok ledobásával. Szerkezeteit maga is többször kipróbálta egy fészer tetejéről. Ernyőjének kupolája már félgömb alakú volt, amelynek átmérőjét 2,5 méterben határozta meg. A kupola peremét 12 db. kötél fogta össze a szalmából font, más források szerint könnyű vászonból készült kosárral. A kosár alá egy levegővel töltött hólyagot erősített a földet érés erejének csökkentésére. Ebben a konstrukcióban maga sem bízott, ezért állatokkal kísérletezett. Ernyőjét az avignoni 35 méter magas toronyból is kipróbálták. A függőkosárba egy bárányt helyezett. Az ernyő a báránnyal együtt eleinte gyorsan zuhant, de amint a kupola már megtelt levegővel, simán ereszkedett lefelé és szerencsésen ért földet.
Baron de Gerando 1783 -ban, Lionban megjelent műve szerint azt az ejtőernyőt 1779-ben emberrel is kipróbálták, az avignoni 35 méteres toronyból. Az ejtőernyő kezdetben ismét gyorsan esett lefelé, majd lelassult és az ugró simán földet ért, sértetlenül és boldogan ugrott ki a vászonkosárból.
A kísérleteket Brantes őrgróf segítette és a pápa avignoni palotájának magas tornyából végezték.
1783. június 5 -én, a dél-franciaországi kisvárosban, Annonay -ban /Lyontól nem messze/ , számtalan kísérlet kudarc és siker után sikeresen felemelkedett a levegőbe a történelem első, a Montgolfier - fivérek, Joseph és Etienáltal készített, meleg levegővel töltött ballon. Ez a nap nevezetes dátum lett az aviatika történetében. A több mint 11 méter átmérőjű, 227 kg. súlyú ballon a szemtanuk szerint 10 perces repülés alatt kb. 2000 méteres magasságba emelkedett és a felszállás helyétől 2,5 kilométerre ért földet. Ezzel már lehetővé vált az ember repülése. Ha nem is érezhette magát szabad madárként a levegőben, mégis döntő lépés történt a levegőóceán meghódítására. Még ugyanabban az évben 1783-ban elkészült egy hidrogénnel töltött léggömb is, feltalálója Charles professzor szállt fel vele. A fejlődésnek indult és egyre szaporodó léggömbrepülések már nemcsak Franciaországban, hanem más országokban is ismertté váltak. Sajnos szaporodtak a katasztrofálisan végződő repülések is. Egyre kiáltóbb szükség lett az ember tudatos lépéseire, a ballonrepülők életét veszélyhelyzetben is megmentő és megbízható ejtőernyő megszerkesztésére.